Mostanáig a SMiLE volt minden idők legjobb lemeze. Csak Brian Wilson fejében létezett, és minden rajongó a maga fantáziájának végessége szerint képzelte el – vagy a leginkább megveszekedettek minden erejüket összeszedve próbálták nem elképzelni. A Pet Sounds és a Beatlesszel vívott küzdelem minden korábbinál szélesebbre tárta Wilson agyában a felismerés kapuit: a popzenében is lehet szimfóniát, a legnagyobb zeneszerzők (értsd: Mozart, Beethoven, Gershwin) szintjét elérő alkotást komponálni. Van Dyke Parks szövegíróval megalkotta az „Istenhez szóló tinédzser-szimfóniát”, melyet döntő részben a koncertező Beach Boys-tagok nélkül, egyedül kezdett el felvenni. A lemez rögzítését azonban – kábítószerezésből indukálható – idegösszeroppanása miatt nem fejezte be (egy részét állítólag még kukába is dobta). A teljesen kész Good Vibrations mindenesetre kislemezen megjelent - aki nem hallotta, fogalma sem lehet, miről van itt szó. A kiadó összekapart valamit az anyagból (negyedét se az igazinak), ami Smiley Smile címmel megjelent 1967-ben, majd hamarosan jöttek a bootleg lemezek. Idővel annyira jól dokumentált lett a sztori, annyi box-set és ritkaságkiadvány látott napvilágot, hogy mindenki egybemásolhatott egy saját, elképelt verziót a legendából. Valóban ez lett az egyik legnagyobb rejtvény/rejtély a könnyűzenében, a legjobb lemez (csak mert minden jel arra utalt), ám a rendesen meglódult rajongói fantázia bizonyosság nélkül maradt. Wilson öregségére kitisztult egy kicsit. Furán néz ki, mindig mosolyog, de úgy látszik, legyőzte önmagát. Bármit lehet írni róla, jórészt igaz az ellenkezője is. Először elővette a Pet Sounds anyagát egy turnéra, aztán már nem volt megállás, felesége (Melinda Wilson) és fő session-zenésze (Darian Sahanaja) rábeszélte, mesélje már el, miről is szólt az élete. Állandó kísérőzenekarával és még vagy tucatnyi közreműködővel 2004 elején megturnéztatták az eredeti elképzelésben felállított SMiLE-t, majd utána rögzítették azt (közben az idős mesternek még volt energiája egy nívós, új dalokból álló album, a Gettin` In Over My Head elkészítésére is).

Kiböngészhető lenne, hogy melyik sáv jött az eredeti mesterszalagról, és mit játszottak újra (állítólag elejétől-végig teljesen újravette mai zenészeivel, a Wondermints csapattal), de ez már tényleg nem számít. Természetesen Van Dyke Parks is azonnal repülőre szállt, amint megkérte a mester, hogy lenne szíves vele együtt emlékezni, hogyan is jöttek egymás után a strófák. Wilson hangja természetesen más lett picit, de annyira karban van tartva, hogy egy pillanatig sem zavaró. 46 perc 17 dal, három egybefüggő tételben. Szép. Elképesztően szép. Énekkarra, vonósokra, fúvósokra, billentyűsökre és – kiemelten – tereminre komponált popzenei alapokból kiinduló szimfónia, valahol a könnyű- és a komolyzene határán. Angyalkar örömódája és a világgal szembesülő naiv gyermek sóhajának keresztezése. A 46 perces alkotás első tétele (Americana) a gyermekkor és az élettér függvényében vizsgálja az emlékezés metódusát, a második rész (Cycle Of Life) az életszakaszokról és az immateriális dolgokról elmélkedik, a befejező The Elements pedig a négy alapelem „megzenésítése”. Szívszorító, megunhatatlan dallamok, tökéletesen felépített hullámzó kompozíció, nyitánnyal, átkötőkkel – és a Good Vibrations verhetetlen zárásával!


10/10