a vesztésre született, antiszociális pokolangyalai az agyonzoomolt, kézikamerás exploitation-tanmesékből bő tíz esztendő alatt nyílegyenesen áttéptek a vegytiszta tündérmesékbe, ahol modern grállovagok (Knightriders) és apokaliptikus hondalovasok (Akira), sötét képregényhéroszok (Punisher) és felmagasztalt tragikus hősök (Outsiders) képében újjászületve csábító mitológiát pároltak gépolajból, bőrszerkószagból és benzingőzből. A friss trend amerikai élharcosának (ismét) az a Walter Hill számít, aki az évtizedfordulón Harcosok című gettómozijával már látványosan bizonyította urbánus mítoszteremtő tehetségét: a Ha eljönnek a Bomberek (1984, eredeti címen: Tüzes utcák) helyszíne ezúttal New York alvilága helyett egy képzeletbeli, örökéj városnegyed, ahol randevút ad egymásnak James Dean és Bonnie Tyler - hőse pedig szűkszavú háborús veterán, aki egyenesen a John Wayne-westernekből bukkan fel, hogy kiszabadítsa hajdani rocksztárbarátnőjét az emberrabló Bomber banda vérnősző motoros pogányaitól.

Hill ezúttal is utolsó cseppig leéget minden zsírt akciómozijáról, kétbites figuráit színészi hitelesítés helyett csodaszép pózok állóképeire bontja (Diane Lane hátradobja haját a színpadon, Willem Dafoe krétafehér arcú bandavezére kilép a lángtengerből), és az egészhez olyan mesebeli atmoszférát kerekít neonfényből, hajlakkból és rockabillyből, hogy az ember szinte visszasírja a Duran Duran és az aerobic tíz nyomorú évét. Hasonló romantikus melankóliát sugall Az elveszett fiúk (1987, Joel Schumacher) címe is, ez a mesevilág azonban már tarka Miami Vice/Joe Dante fantáziakoktél, ahol a tengerparti üdülőváros lakosságát éjjelente rettegésben tartó bikerek titokban renegát vámpírfiókák, akik szárazjég-ködfelhőkből felbukkanva verik csapra a kvarcórás diszkónemzedék tagjait. A pályakezdő Schumi minden gyengéje mellett erős stilisztának bizonyul és vérszegény vérszívófilmjét szépséges hangulatteremtő képsorokkal emeli toronymagasan későbbi, okoskodó és moralizáló életműve fölé: noha a korszak fő vámpírfilmje vitathatatlanul Kate Bigelow Alkonyata, az Elveszett fiúk tengerparti mészárlása az éra emlékezetes momentuma marad, alig lemaradva a Bomberek fináléjának lenyűgöző kalapácspárbaja mögött.

Célközönség: akiknek a speed nem egy drog, mégis a rabjai

Mesevilágból persze születtek kiábrándító, sivár verziók is, természetesen főként a nihilista hetvenes években, amikor a friss szerzőgeneráció megalapozta Hollywoodban az antiutópiák divatját - ma, a Baljós árnyak baljós árnyékában nehéz elhinni, hogy a kőkemény Rollerball, a gyomorforgató Zöld szója vagy a filozófikus Zardoz közös eredőjét George „Égbenjáró” Lucas elsőfilmje, a saját rövidfilmből feldúsított THX-1138 (1971) jelenti. A XXV. század steril, gézfehér fogyasztói rémálmából szabadulni próbáló robotgyári munkás odüsszeiájának története nemcsak egy alműfaj helyi kiindulópontja, de a francia újhullám és az amerikai sci-fi pikáns liezonja is, ezáltal egyaránt alkalmas vitaindítónak a helyi Star Wars-klub, illetve bölcsészfilmkör szellemi orgiáihoz: az előbbi tagjai Jedi-nagytanácshoz méltó eszmei mondanivalóra és mókás utalásokra („Asszem, elgázoltunk egy wukit a gyorsforgalmin”), az utóbbi résztvevői a modernista filmnyelv és a nagy irodalmi elődök jellemző példáira (Huxley szómájától az 1984 Nagy Testvéréig) akadhatnak benne. A szűkszavú, ám annál beszédesebb tekintetű Robert Duvall ezúttal is feledhetetlen, akár a fehér alapon fehér képi világ, plusz az érdeklődők a Lucas-életmű kézjegyein túl (autóshajsza, lemenő nap, statikus beállítások) olyan anomáliáival is találkozhatnak, mint a szarkazmus vagy a meztelen nő. „Vásárolj többet - légy boldog.”

Célközönség: a helyi Star Wars-klub és bölcsészfilmkör