Az Everything Must Go volt az utolsó remekbeszabott Manics-korong, a fő ideológus, Richey Edwards 1995-ös eltűnésére nagyzenekari körítésű gitárpopban reagáló album az 1996-os év egyik legjobb alkotása lett, a továbblépő trió pedig minden addiginál nagyobb népszerűségre tett szert. Az 1998-as folytatás is jó fogadtatásban részesült, pedig a This Is My Truth, Tell Me Yours néhány briliáns dala mellett bőven akadt túlvezérelt monumentális opusz és közepes szerzemény is. A különcségét és elveit soha fel nem adó zenekar ezután elérkezettnek látta az időt a művészi kiteljesedésre, de a produceri szempontból szándékosan gondozatlan, szétabsztrahált Know Your Enemy már kifejezetten felemásra sikerült. Nem úgy az új lemez, ami éppen az ellenkezője: végig erős anyag, slágeres, középtempós elégikus popzene, részben megidézi az 1996-os alkotást, részben minden korábbinál bátrabban engedi zenéjébe a nyolcvanas évek hatását.

Míg az előző korong anyagát Kubában is bemutatták és a politikai kinyilatkoztatások soha nem álltak távol a MSP-től, addig a Lifeblood talán az eddigi legkevésbé politikus albumuk. A beharangozó kislemeznek választott táncos ritmusú The Love Of Richard Nixon ugyan nyomatékosítja a korábbi nézeteket, de a továbbiakban inkább optimista hangvételű, önreflektív témák jönnek elő. Kivált ilyen az Edwards eltűnését és a hozzá fűződő érzelmeket először dalban is elmondó, lemezzáró Cardiff Afterlife. A nyolcvanas évek zenei világának (New Order, The Cure, The The stb.) megidézése miatt – már a lenyűgöző nyitószámnak 1985 a címe – akár trendinek is nevezhetnénk a korongot (lásd a Killers, az Interpol és társaik sikereit), de a lemez nagyobbik részén Bowie legendás producerével, Toni Viscontival dolgozó trió nem tette ennyire egyértelművé a dolgot. Talán a U2-val és a rokon James együttessel való hasonlóságok a legszembetűnőbbek, különösen a New Year's Day zongoramotívumát citáló Empty Soulsban, mégis egyértelműen a korábbi MSP az, ami leggyakrabban eszünkbe juthat. James Dean Bradfield lehengerlő éneke, eltalált arány a gitárzengetés és a vonószenekari körítés között, ügyes zongorahasználat és a szenvedélyes dallamok, motívumok. A rajongók térdre borulnak, de a slágeresélyes szerzemények (A Song For Departure, Glasnost, Solitude Sometimes Is) miatt sokan mások is szeretni fogják a Lifebloodot.


8/10