Persze Fatboy Slim, azaz Norman Cook a 2000-es Halfway Between The Gutter And The Stars album megjelenése óta sem ült a babérjain: készített filmbetétdalokat (Tomb Raider, Penge 2) és kismillió remixet, producerkedett (például Bootsy Collins lemezén, illetve két számban a Blur Think Tank című albumán), 2001-ben és 2002-ben szűkebb pátriáján, Brightonban saját tengerparti megapartyt szervezett (ezeket a Live On Brighton Beach, illetve a Big Beach Boutique II mixlemezek dokumentálják), amit az utóbbi tragikus kifejlete miatt 2003-ban már Rio De Janeiróban tartott, mindeközben pedig DJ-zett a világ minden táján – tehát pörgött rendesen. Egyetlen területe volt az életének, ahol nem mentek jól a dolgok: a magánélete. Ugyan kisfia, Woody születése miatt négy éve még az apaság örömének hevében azt nyilatkozta, elképzelhető, hogy nem készít több albumot és a családjára koncentrál, de erre képtelen volt, és házassága Zoe Ball műsorvezetőnővel zátonyra futott. Több hónapos különélés után aztán rendezték a viszonyukat, de ez a krízis nyilvánvalóan kihatott Cook alkotókedvére is. A rajongók örömére azért csak elkészült a következő nagylemezzel, ami nemcsak a szoros programja és a magánéleti gondjai miatt késett ennyit, hanem mert nem egyedül dolgozott, ahogy általában, hanem több közreműködővel együtt.

Kik is ők? Barátok, kollégák és helyi erők. Utóbbit egy brightoni zenekar, a Jonny Quality képviseli, velük az alapjaiban downtempós, a refrénjében a hetvenes évek hippis rockzenéjét megidéző, hangulatában bluesos Long Way From Home-ot rögzítette. A DJ-kortársakat a Cookhoz hasonlóan veteránnak számító Justin Robertson, a Lionrock vezére képviseli, vele úgyszintén egy modern blues-rock dal készült, a Push And Shove, ami – a hippis refrént leszámítva – úgy hangzik, mintha a Stone Roses, a Death In Vegas és az Inner City dzsemmelt volna egy csoszogós dance groove-ra. Damon Albarn a legutóbbi Blur-lemezhez nyújtott segítséget viszonozta, egy csak tőle elviselhető életunt hangon előadott, lalázós-tutturúzós indie-blues-gospel hibrid körtésű downtempós dal, a Put It Back Together formájában – ilyesmi lehetett volna a legutóbbi Blur-album, ha tényleg Cook lett volna minden szám producere (ahogyan arról eredetileg szó volt). Az igazi meglepetés a vendéglistán az amerikai – egészen pontosan San Francisco környéki – underground hiphop egyik legjellegzetesebb torkú rapper-énekese, a Blackalicious együttes és DJ Shadow köréből ismerős Lateef, aki két dalban is közreműködik: a tipikus Fatboy Slim-es big beat buliszámban, a garantált sláger Wonderful Nightban és a sétagaloppozós groove hátán elvitt kocsma blues-funk The Journey-ben. És persze nem maradhatott ki a buliból az őrült megjelenéséről és elszállt P-funk zenéjéről ismert basszer-funkszter-fószer, Bootsy Collins sem, akivel Cook az előző album óta szoros barátságban van, így természetes, hogy ismét együtt dolgoztak: az eredmény igen meglepő, mivel egy feldolgozás, méghozzá nem valami obskúrus dal, hanem a Steve Miller Band mindenki által ismert The Joker című 1973-as világslágere kapott új lendületet – egy újabb tuti befutó a lemezről.

Ez eddig hat szám, pont meg is lett a lemez – izgalmasabbik – fele. A másik hat szám már „csak a szokásos” Fatboy. A nyitó Don't Let The Man (ami már 2003-ban megjelent a legendás The Rockefeller Skank újrakiadásán) a hippi-hangmintával és sablonos szambás ritmusalappal pont egy intrónak jó. A beharangozó kislemeznek választott, szinte már drum'n'bass-es ritmusú Slash Dot Dash-ben a szörfös gitárriff élőben lett feljátszva, de ez kevés az izgalomhoz. A „my masochistic baby” szövegfoszlány nyomán elkeresztelt El Bebe Masoquista alapgroove-ja jó húzós, de jó néhány éve lejárt, és ugyan a nagyzenekari kiállás el van találva, a dobbreakek feleslegesen törik meg a ritmust. A North West Three (ami a brit főváros Primrose Hill nevű részét jelenti, ahogyan a hangminta is elárulja) úgy indul, mint Gerry Rafferty Baker Street című slágere, és a szirupos vonósbetéttel együtt egész hangulatos andalító „modern northern soul” lassú tétel lehetne, ha nem lenne benne az a 60s beat rész. A Jin Go Lo Ba (a nigériai dobos Babatunde Olatunji által írt, majd Candido által Jingo címen salsoul diszkó-klasszikussá tett szám feldolgozása) a minden Fatboy-albumon szokásos „szám a DJ-knek”, brazilos dufta-techno – nem rossz a maga módján, de valahogy kilóg a lemezről, még akkor is, ha Cook mostani brazil-mániája szülte. Ahogyan ez a Song For Chesh-ben is tetten érhető a kiállásokban, bár ez egy alapvetően vonósokkal és finom szintifutamokkal légiesített funkys downtempo jam, és mint ilyen, elég jellegtelen. Talán várathatott volna még egy kicsit magára ez a lemez, ha Norman Cook a többi számhoz is választ közreműködőket, mert a közös munka érezhetően sokkal többet, jobbat hozott ki belőle, mint az egyedül molyolás.

Cook előzetesen úgy nyilatkozott, hogy a Halfway... house-os irányultsága után az új albumon a hangsúlyt visszahelyezi a hiphop gyökerek felé. Ez így is történt: a Palookaville bővelkedik dobbreakekben, hiphopos ritmusokban, szkreccsekben, és a Jingót leszámítva nincs kifejezetten house-os szám a lemezen. Ami még fülbetűnő, hogy kevésbé harsány: többségben vannak a lassú, középtempós számok, és a Fatboy Slimtől elvárható big beat slágerből is csak kettő van (Slash Dot Slash, Wonderful Night), bár ezek egyike sem The Rockafeller Skank-kaliberű bulibomba, ami azért csalódást okoz. Talán öregszik (elvégre elmúlt 41), talán a magánéleti hullámvölgy az oka, talán mindkettő, mindenesetre ez az eddigi legérettebb Fatboy-album. Ez persze nem azt jelenti, hogy megkomolyodott volna, hiszen a Palookaville tele van infantilis betétekkel, buta poénokkal – a sokszor csak a vicc kedvéért elsütött hangminták nem egyszer megtörik, elrontják a szám lendületét vagy hangulatát, és ez egy idő után fárasztó. Ahogyan fárasztó az is, hogy sokszor karácsonyfásítja a számokat, egyszerre túl sokat használva a nyolcezres lemezgyűjteményből guberált motívumokból, mintha muszáj lenne ész nélkül halmozni az ötleteket. De hát ő már csak ilyen és ilyen is marad – az évek során sikerült olyan karakteressé tennie a Fatboy Slim-hangzást, hogy most már a név kötelez. Szóval, elérte, amit csak kevesen tudnak: lehet kritizálni (kiszámítható, buta, fárasztó, stb.), csak felesleges. Az egyetlen veszély, hogy önmaga paródiájává válik, de ez a lemez is bizonyítja: annyira mindig tud okos lenni, hogy ezt elkerülje.


8/10