A görög apától és angol anyától született Alex Kapranos, a Németországban felnőtt Nick McCarthy, az észak-angliai Bradfordból származó Bob Hardy és a zenekar egyetlen tősgyökeres skótjának számító Paul Thompson 2002 elején egyesítették erőiket Glasgow városában. Alex angol irodalmi tanulmányokat folytatott az egyetemen, Nick egy konzervatóriumban kapott klasszikus zenei (zongora és nagybőgő) képzést, Bob festőként diplomázott a képzőművészetin, Paul pedig aktmodellként keresett némi pluszpénzt ugyanott. Mi sem természetesebb annál, hogy popzenekarként csinálták meg szerencséjüket: a gitáros-énekes Alex, a gitáros-billentyűs-énekes Nick, a basszista Bob és a dobos-vokalista Paul feszes és táncos gitárzenéje először a helyi lányokat csábította a koncertekre, majd az egymással vetélkedő lemezkiadók embereit (a fiúk nem a legnagyobb pénzt kínáló mamutot választották, hanem azt a laza kis céget, amelynek főnöke a saját lakásában főzött nekik vacsorát), aztán egész Nagy-Britannia fiatalsága, s végül a kontinentális Európa, Észak-Amerika és Japán is behódolt a négy kislemezsláger (Darts Of Pleasure, Take Me Out, The Dark Of The Matinée, Michael) mellett csupa hasonképpen fülbemászó dalt tartalmazó albumnak. A zenekar hirtelen megugrott ázsióját nemcsak az eladott lemezek, a teltházas koncertek és a díjak jelzik, hanem a különféle műfajokból való kollégák elismerése is: például a Daft Punk által készített Take Me Out remix vagy az, hogy a hiphop producer Dan The Automator meghívta Alexet énekelni a következő Handsome Boy Modeling School-albumra (többek közt Pharrell, Mike Patton és a Linkin Park-tagok mellé), sőt egy megjelenés előtt álló Franz Ferdinand-dal, a Can`t Stop Feeling felvételeinél is ő segédkezett.

Az első világháborút kirobbantó merénylet áldozatává lett osztrák-magyar trónörökös, Ferenc Ferdinánd főherceg nevét elbitorló zenészek turnémenetrendjébe Magyarország ugyan nem került bele, Ausztria azonban négy hónap alatt kétszer is: a májusi bécsi koncert után augusztus végén felléptek a wieseni Two Days A Week fesztiválon is, a második nap fő attrakciójaként, olyan kiváló előadók után, mint a kanadai Melissa Auf Der Maur, az angol Supergrass, a belga dEUS és az amerikai Kings Of Leon. A Franz Ferdinand a koncertnyitó Cheating On You-tól a főblokkot német szöveggel záró Darts Of Pleasure-ig („Ich heisse super fantastische...”), illetve a ráadás végére kerülő This Fire-ig az album teljes anyagát lejátszotta, de előkerült két B-oldalas ritkaság (a Van Tango és az 1914-es szarajevói merényletet megéneklő All For You, Sophia), továbbá két új, még kiadatlan dal (Your Diary, This Boy). A fergeteges koncert előtt Bob és Paul nyilatkoztak az est.hu-nak.



- Hogyan találkoztatok egymással?

Bob Hardy: - Alexszel közös barátok révén ismerkedtem össze, egy glasgow-i pubban mutattak be neki. Paul akkor már évek óta haverja volt Alexnak, a helyi zenei színtérről ismerték egymást. Nickkel egy bulin találkoztunk két és fél éve.

- A 24 éveddel te vagy a legfiatalabb tag, a többiek legalább négy-öt évvel idősebbek nálad. Milyen a csapat Benjáminjának lenni?

Bob: - Jó barátok vagyunk, sokban hasonlítunk, az ízlésünk is, tehát nem okoz semmiféle problémát.

- Ez az első zenekarod?

Bob: - Igen. Ez az első alkalom, hogy egyáltalán hangszeren játszom. Alexnek volt már néhány zenekara, Nicknek és Paulnak is.

Paul Thompson: - Túl sok zenekarom is volt ahhoz, hogy itt felsoroljam. Vagy öt éven át játszottam például egy Yummy Fur nevű együttesben, volt némi sikerünk, csináltunk néhány turnét Nagy-Britanniában és kiadtunk három albumot. Játszottam egy Pro Forma nevű zenekarban is Glasgow-ban, egyetlen maxilemezt jelentettünk meg, amit egyébként pont a napokban adtak ki újra. Az nem rock volt, hanem afféle elektronikus zene, amolyan New Order-es, és ott énekeltem is. Alexnek is számtalan zenekara volt, köztük a Blisters és a Karelia, de egy ideig ő is benne volt a Yummy Furben. Őt már csaknem tíz éve ismerem a zenének köszönhetően.

- Igaz, hogy te és Nick McCarthy hangszert cseréltetek a Franz Ferdinand kezdeti szakaszában?

Paul: - Igen. Én két héttel Nick után csatlakoztam a zenekarhoz, és akkor ő még dobolt, mivel azt mondta Alexnek, hogy tud dobolni. Hát ütni tényleg tudta a dobokat, de igazából nem tudott rendesen játszani rajtuk. Én doboltam a Yummy Furben, de akkor épp gitározni akartam, így csatlakoztam Alex, Bob és Nick mellé negyedik tagnak, gitáron. De aztán az egyik délután hangszert cseréltünk Nickel... és azóta sem néztünk vissza. Egy zenekarban stabil szerepek kellenek, szóval ebben a felállásban megállapodtunk.

- Kik a kedvenc dobosaid?

Paul: - Jaki Liebezeit a német Can együttesből, John French a Captain Beefheart-féle Magic Bandből, Steven Morris a Joy Divisionből és a New Orderből, John Bonham a Led Zeppelinből, meg olyan dzsesszdobosok, mint Art Blakey és Gene Krupa. Meg az a két dobos, aki Gary Glitter zenekarában játszott egyszerre - az ő nevüket nem tudom.

- A Franz Ferdinand név honnan jött?

Bob: - Közös döntés volt. Lóversenyt néztük és ott láttunk egy Főherceg nevű versenylovat, és utána szóba került Ferenc Ferdinánd főherceg neve. Jól hangzó névnek találtuk. Nem volt semmi történelem szakos kinyilatkoztatás a névválasztás mögött. Persze mindannyian tanultunk történelmet, de csak a középiskola végéig, 18 éves korunkig.

- Le Chateau (franciául: Kastély) névre kereszteltétek a próbatermeteket, amit egy elhagyott raktárépületben rendeztetek be, és egyaránt adott otthont koncerteknek meg kiállításoknak. Megvan még?

Bob: - Megvan, de már nem használjuk. Túl hangos volt a zene a szomszédoknak, kijött a rendőrség, ilyenek. De a művészbarátaink még használják mint műtermet.

- „Művészeti főiskolás zenekar” vagytok? Vagy lefitymálónak tartod az art-school band kifejezést?

Bob: - Egyáltalán nem tartom sértőnek, hiszen én tényleg művészeti főiskolára jártam. Nem mintha kifejezetten csak abban a körben mozogtunk volna, hiszen nem is mind jártunk oda, csak Paul és én - Alex és Nick nem. Nem tartom bántó címkének, hiszen igazán nem is jelent semmit. És a múltban már annyi jó zenekart címkéztek meg így.

- Például a Blur együttest is. Nekem úgy tűnik, a Franz Ferdinand mintha a Blur pozícióját örökölné meg, és itt az 1993-94-es Blurre gondolok: hasonló úton jártok zeneileg is, ti is négyen vagytok, a fotókon hasonlóan néztek ki, hasonló divatot követtek és a népszerűségetek is hasonló. A Blur persze ma is fontos brit zenekarnak van elkönyvelve, de nem annyira, mint tíz éve - a mai fiatalok szívében mintha ti vettétek volna át a szerepüket.


Bob: - A Blur fantasztikus zenekar volt, lenyűgöző dalokat írtak. Nagy rajongójuk vagyok, tehát hízelgő az összehasonlítás. Mi is négyen vagyunk, mi is gitározunk, de nem hinném, hogy úgy hangzunk, mint ők.

- De nyilvánvalóan vannak közös gyökereitek. A Blur is a feszes angol gitárrock tradícióját követve aratott sikert, és ők is próbálkoztak beépíteni a diszkót a zenéjükbe...

Bob: - Igen, kétségtelen, hogy vannak közös pontok.

- Még mindig szereted őket? A 13 és Think Tank albumok poszt-rockos kísérleteit is?

Bob: - Igen, de azt hiszem, a kedvencem a Parklife marad: az maga volt a poptökély! De a mostani dolgaik között is van egy csomó ihletett pillanat. És Graham Coxon (a Blur kilépett gitárosa - a szerk.) is jó passzban van, remek szólólemezzel tért vissza idén.

- Melyek a Franz Ferdinand fő zenei pillérei? Mennyiben egyezik a zenei ízlésetek?

Bob: - Szerintem elég széles spektrumot fog át az ízlésünk, de elég nagy az egyéni ízlésünk közös metszete, sok zenekar esik bele: a Roxy Music, a Talking Heads, a Fall, a Joy Division, a New Order, a Buzzcocks, a Madness, a Specials...

- És a Televison?

Bob: - Aha (kicsit húzza a száját). Én speciel nem vagyok nagy rajongójuk. Oké, a Marquee Moon (az 1977-es bemutatkozó album tízperces címadó dala - a szerk.) első harminc másodpercét bírom...

- A mai színtéren a két jellemző irányvonalat a Televison és egyéb art-punk előadók inspirálta feszes gitárzenekarok (The Strokes, Interpol, The Libertines, Razorlight), illetve az indie gitárzenét diszkós megoldásokkal keverő együttesek (The Music, The Rapture, Radio 4, Electric Six, !!!) jelentik. A Franz Ferdinand e két vonulat kereszteződésében, metszetében áll, mindkét irányvonal erényeit egyesíti, ráadásul slágeresebb és népszerűbb az említett zenekarok bármelyikénél.

Bob: - Nagy rajongói vagyunk a Rapture-nek, a Radio 4 is fantasztikus, de mi nem igazán érezzük magunkat egy konkrét színtér vagy mozgalom tagjainak, nem is volt ez szándékunk. Lehet hasonlóságokat találni, hiszen gitárzenekar vagyunk táncos zenével, be lehet minket sorolni ide vagy oda, de nem törekedtünk erre.

Paul: - A legtöbb említett együttessel találkoztunk is az elmúlt egy év folyamán turnékon és fesztiválokon. Vannak köztük nagyon jó zenekarok, mint a Rapture vagy a Radio 4. Közös velük egy csomó inspirációnk, de nem csak 1977 és ‘82 közti zenék vannak ránk hatással, hanem annál sokkal régebbiek is: Screamin` Jay Hawkins, Chuck Berry vagy Elvis... Bo Diddley-t is imádom, a dzsesszt is, sőt klasszikus zenéket, Dvorák vagy Rahmanyinov műveit is. Ha úgy vesszük, ez is mind hatással volt a zenénkre.

- Kezdettől ez volt a célkitűzésetek, hogy táncos, fülbemászó számokat játsszatok gitárokkal, poszt-punkos lendülettel?

Bob: - Én nem mondanám, hogy a poszt-punk szó illene ránk...

- Oké, akkor legyen gitárcentrikus new wave, hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje...

Bob: - A hangzásunk sok helyről jön, sok elemből áll össze, nemcsak a new wave van benne. Nem hiszem, hogy szerencsés újhullámosnak nevezni a zenénket. Bizonyos elemei persze megvannak, a basszus hangos és fontos szerepet kap, a ritmusszekció kemény és sodró, a gitártémák élesek és feszesek, de nem hiszem, hogy ez beszorítható a new wave kategóriába, sokkal szélesebb spektrumot fog át a zenénk.

- A színpadi jelenlétetek például mintha a hatvanas és nyolcvanas évek, a beatkorszak és a new wave vicces keveréke lenne, Beatles-beállások Adam & The Ants- vagy Duran Duran-pózokkal mosódnak össze...

Bob: - Ez így jön ki belőlünk, természetesek vagyunk a színpadon, hülyéskedünk, elengedjük magunkat. Mi is élvezzük.

- Az első koncerteteket két éve adtátok. Hogyan változott a hangzás azóta?

Bob: - Szerintem jobbak lettünk a közös játékban, jobban uraljuk a hangzást, jobban együtt vagyunk.

- Melyek voltak a legelső dalaitok?

Bob: - Tell Her Tonight, Jacqueline, Michael, Auf Achse...

- Az Auf Achse mire utal?

Bob: - Azt jelenti németül, hogy „úton lenni”. A továbblépésről szól.

- A borítófüzetben olvasható dalszövegben van egy ilyen sor: „Nézd, mit tettél, Bob!” Ez személy szerint neked szól?

Bob: - Igen.

- És mi az a csúnya dolog, ami tettél?

Bob: - Erről nem akarok beszélni. (nevet)

- Mindenesetre a sok csábításról és szerelemről szóló dal között fura, hogy itt az utolsó versszakba krisztusi szimbólumok kerültek: „ki vagyok szögelve föléd / vér ömlik az oldalamból / a bűneiddel öltél meg...”

Bob: - Alex írta a szöveget, és valami extrém képet keresett, olyat mint a Sikoly, hogy hatásosan mutassa be a szóban forgó párkapcsolatot. Azért van benne egy jó adag irónia is, ahogy Alex énekli.

- Az albumot Tore Johansson svéd producerrel vettétek fel, aki a Cardigans együttes mellett szerzett magának hírnevet. Miért pont őt választottátok?

Bob: - Találkoztunk vele és nagyon lelkes volt: arra vágyott, hogy úgy rögzítsen minket, mint egy élő zenekart, és nem darabonként akarta felvenni és összeigazgatni a számok elemeit. Azt akarta, hogy mind a négyen egyszerre játsszunk, egy helyiségben. Mi is ezt akartuk, és miután beszéltünk vele, úgy döntöttünk, hogy ő a mi emberünk. Nagyszerű stúdiója van Malmőben, ott vettük fel a lemezt.

- A Tell Her Tonight című dalból a napokban kiadtatok egy olyan verziót is, amiben Paul énekel németül, de annak a hangszerelése is egészen más, mint az albumon volt. Sokkal lazább, pszichedelikusabb.

Paul: - Az albumon hallható változat tulajdonképpen az, amit demóként rögzítettünk. Amikor Toréval stúdióba vonultunk, akkor csináltuk a dalból az új verziót, és úgy volt, hogy az kerül az albumra, de végül nem tetszett nekünk és ének nélkül hagytuk, a lemezre pedig az eredeti demóverzió került. Amikor később a lehetséges kislemez B-oldalakon gondolkodtunk, akkor jött az az ötletem, hogy a csonkán hagyott új verzióra én énekeljek németül. Az énekrészeimet Hamburgban vettük fel, a hangmérnök és a producer is német volt, és szétröhögték a fejüket azon, ahogy énekeltem.

- A német az eredeti angol szöveg fordítása vagy teljesen új szöveg?

Paul: - Azt hiszem, nyersfordítás. Nick csinálta. Tudod, ő Bajorországban nőtt fel, Rosenheimben, München közelében. Ő fordította, és le is kellett írnia nekem fonetikusan, mert én nem beszélek németül. Szóval papírról kellett felénekelnem ezeket a furcsa sorrendű magán- és mássalhangzókat. Valószínűleg nagyon viccesen hangzik, ha skótok németül próbálnak énekelni. Viccből csináltuk.


- Bob, megkérhetnélek, hogy beszélj a lemezgyűjteményedről?

Bob: - Inkább megmutatom. (előveszi a kis iPodját és futtatni kezdi az előadók listáját - fél perc múlva még mindig csak a B betűnél tart...)

Paul: - Az én legtöbb lemezem egy börtöncellában van, bezárva. Mivelhogy egy elhagyott börtönépületben van az új próbatermünk. Az egyik cellában tároljuk a felszerelésünket, és amikor kiköltöztem a lakásomból, akkor oda vittem a lemezeimet is, hogy biztonságban legyenek. Nagyon sok van, nem is tudom, hol kezdjem a felsorolást. Folyton vásárolok lemezeket. Szeretem például az európai elektronikus zenéket, a diszkót, a house-t, a My Bloody Valentine-t , a Beatlest, a Kinkset, a Joy Divisiont...

- Melyek a kedvenc lemezeitek az idei évben megjelentek közül?

Bob: - Nekem most a Sons And Daughters együttes a kedvencem, ők ugyanúgy a Domino cégnél vannak, mint mi. De nagyon bejön a Futureheads, a TV On The Radio, a Scissor Sisters vagy a Streets is. Az Interpol-albumot nagyon várom, már hallottam róla néhány számot és lenyűgöző.

Paul: - A TV On The Radio-album briliáns. Az új Interpol is.

- És a ti új albumotok milyen lesz? Vannak már új dalok? Tudtok írni számokat turné közben is?

Paul: - Igen, mindig zenélgetünk, amikor csak van egy kis ráérő időnk együtt. Tegnap Prágában léptünk fel és játszottunk két új dalt, köztük egy olyat, amit aznap délután írtunk! Annak Your Diary a címe. A másik a This Boy, az is mostanában lett kész. Olyan sok dalötlet repked a levegőben, csak időt kell találni a zsúfolt napirendünkben, hogy meghangszereljük őket a zenekari megszólaláshoz. Csak az kell, hogy mi négyen egy időben egy helyen legyünk és épp nálunk legyenek a hangszereink.





koncertfotók: Csorba Gábor



interjú + interjúfotók: