A magányos téli éjszakák hangulatát árasztó, kristálytiszta, agyas, introspektív Vespertine után – nem kis részben a terhesség és a szülés élményének hatására – Björk hús-vér lemezt kívánt, mely az emberi testet ünnepli. Ezt stílszerűen az emberi hanggal valósította meg: a velőt – és a dolgok velejét – jelentő Medúlla címre keresztelt album majdnem teljesen a capella lemez lett, csak egy kósza zongora és minimális programozott alapok jelentik a kivételt (és még ez utóbbiak egy része is emberi hangminták manipulálásból, vagdosásából született). De – Björkről lévén szó – ne hagyományos énekes dalokat képzeljünk el, hanem experimentális hangkavalkádot: egy izlandi és egy londoni kórus mellett olyan vendégeket hallunk, mint a koboldhangú angol folktrubadúr, Robert Wyatt, az eszkimó torokénekesnő Tagaq, a Faith No More feloszlása óta vadul kísérletező Mike Patton és feka haverja, „az emberi beatbox” Rahzel a Roots kollektívából, továbbá mellette másik három hangutánzó-fenomén, a japán Dokaka, a brit Shlomo és a korábban Philip Glass-szal dolgozó Gregory Purnhagen, a felvételek között pedig egy újabb E.E. Cummings-adaptáció (Sonnets/Unrealities XI), sőt egy klasszikus izlandi zeneszerzőnő, Jórunn Vidarr egyik kompozíciójának feldolgozása is szerepel (Vökuró).

„Ez már kortárs opera” – hogy egy szakértőt idézzünk, és valóban, néhány kompozíció, főleg a hangutánzó-halandzsázó-hangicsáló-lihegős-nyögős darabok próbára teszik a hallgató türelmét, de kórusmunkák gyönyörűek, a szájjal képzett ritmusok elképesztőek, akárcsak az erős, öntudatos, de engedékeny, adakozó nő szövegeit éneklő Björk szuggesztivitása, kifogyhatatlan kreativitása, meghökkentő asszociációi (az emberi szájban, a lépcsőkként funkcionáló fogakon játszódó játékos Mouth`s Cradle például hirtelen fordulatot véve a „menedékre van szükségem, ahol oltárt építhetek távol az Oszamáktól és Bush-októl” kijelentéssel végződik). Az experimentális megoldásokat popköntösbe burkolva meglepően nagy közönséghez eljuttató énekesnőnek eddig a Medúlla a leginkább avantgárd, legnehezebben emészthető produkciója, de a művésznő popérzékenysége néha még itt is áttör: a 2004-es athéni olimpiát nyitó Oceania mellett az albumnak két igazán fülbemászó dala is akad, a Who Is It? és a záró Triumph Of A Heart.


9/10