Paul Banks gitáros-énekes és három társa ugyanabba a New York-i stúdióba vonult be második lemeze felvételéhez, mint ahol a debütáló albumot rögzítették. Peter Katis hangmérnökön kívül ezúttal sem volt más a stúdióban, csak az egyre gigantikusabbra növő félelem, hiszen az Interpol is beleszaladt a „túl jó debütálás okozta túl nagyra nőtt várakozás” fojtogató, blokkoló csapdájába. Banks kis híján idegösszeomlást kapott a bizonyítás kényszerétől, de végül csak elkészült a nagy mű. Nos, kérem szépen, ez klasszikus művészet, ahogy annak lennie kell: nem könnyű megszülni, csak keserv, gyötrődés, belső küzdelem eredményezhet ilyen fenséges szörnyeteget, ekkora mesterművet, mint az Antics címre keresztelt tízszámos, 41 perces album. Az Interpollal kapcsolatban emlegetett hatásokat természetesen már nem illik előcitálni, de egyet – a legnagyobbat – muszáj: a Joy Division is lenyűgöző debütálás után dobott egy még nagyobbat, akárcsak most a New York-i tanítványok (igaz, Ian Curtis énekes akkor nem úszta meg egy kis pszichés lerobbanással). Dalokat lehetetlen kiemelni, mert mindegyik kimagasló, érinthetetlen, saját arculattal rendelkező alkotás, ráadásul egymás után, egymást erősítve csak még hátborzongatóbbak. Egész egyszerűen tökéletesen szól a lemez, ellentmondást nem tűrve megy végig a hallgatón – kezdve a hömpölygő orgona nyitányától a félelmetes basszuson és a szívzakatoló ritmuson át a gitárok és az ének katartikus hatásáig –, hogy a végére egy picit minden megemelkedjen.


10/10