Hogy kerül egy lemezre Jigga és Macca? Hogy kerül a csizmaszár (bootleg) az asztralra? A The Grey Album az a lemez, amelyiknél már a koncepció is annyira (szentségtörően) formabontó, hogy maga a zene tulajdonképpen másodlagos. Nos, az már az ötletgazda kivételes tehetségét dicséri, hogy ebben az esetben a produktum egyenértékű az azt övező hype-pal. Mert felhajtás az aztán volt az album körül! Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy 2004 legvitatottabb lemezével állunk szemben, legalábbis a lemezipar szemszögéből. A kiadók ugyanis szemtelen szerzői jogi fricskát láttak benne, és egy újabb alkalmat, hogy kikeljenek az engedély nélküli hangmintázás ellen. Az igazság az, hogy Beatlest bootlegelni tényleg a legmerészebb húzás, hiszen a gombafejűek és mindazok, akik életművüket birtokolják mindig is kíméletlenül elbántak azokkal, akik kérés (és fizetség) nélkül „loptak” tőlük. Ha a nevében is szerzői jogi szabadságharcot hirdető brit konceptualista csínytevőknek, a KLF tagjainak sem sikerült 1987-ben első kislemezükön, ami ráadásul pofátlanul az All You Need Is Love címet viselte, akkor hogy sikerülne 2004-ben egy rajzfilmfőhős fehéregér-titkosügynök nevét használó jött-ment amerikai hiphop DJ-producernek „megkárosítani” a Beatlest?

Nos, három dolog van, amit ebben az esetben a lemezkiadók nem hajlandók tudomásul venni:

1. Az elmúlt húsz évben a sampling elfogadott kifejezési forma lett, művészileg mindenképpen, jogi viszonylatban pedig kuszaság uralkodik, ami számtalan kiskaput hagy az alkotóknak.

2. Jay-Z maga bátorította a remixer-bootleggereket azzal, hogy teljesen hivatalosan megjelentette a teljes The Black Album rapanyagát zene nélkül (készült is több tucat barkácsverzió).

3. A Beatles-tagok maguk is úgy készítették 1968-ban cím nélküli (később borítója nyomán Fehér Albumként elhíresült) dupla nagylemezüket, hogy az EMI archívumára rászabadulva maguk is hangmintáztak az akkori csúcstechnikával játszadozva. Na jó, nekik volt rá engedélyük, de az ember a maga idejében legújítóbb popzenekartól más magatartást várna el...

De hagyjuk az idealista filozofálgatást, annál is inkább, mert az nevet, aki utoljára nevet: az EMI ugyan megvétózta a Danger Mouse-lemez kiadását, ám az a lemezkiadók által legfőbb ellenségnek tekintett, de mindeddig legyőzhetetlen interneten pillanatok alatt szabadon elterjedt (ebben a lemez köré egyenesen polgári engedetlenségi mozgalmat szervező Downhill Battle aktivista csoportnak és az általuk indított greytuesday.org honlapnak óriási szerepe volt), a letöltések számát tekintve pedig már most többszörös platina! Megérdemelten, mivel a livepudliak közmegegyezés szerinti 1968-as csúcslemezének összevagdalt zenei motívumaiból és Jay-Z 2003-as „búcsúlemezének” rapjeiből egy elsőrangú ritmuskovácshoz illő kreativitással (össze)dolgozó Danger Mouse a maga nemében olyat alkotott, ami leiskolázza a mezőnyt: a két eltérő stílusú szám egybepasszítására játszó bootleg „stílus” egyik mérföldkövét. Haladó szellemű hiphoppereknek és a híresen vaskalapos Beatles-hívőknek egyaránt kuriózum (és jó játék is találgatni, melyik motívum melyik dalból való), zenei értéke megkérdőjelezhetetlen. Teljesen mindegy, milyen szándék vezérelte Danger Mouse-t, mert amit művelt, az izgalmas és szórakoztató, és ha ez hozzásegíti őt a hírnévhez, ám legyen: 2003-ban a rapper Jemini-jal közös albuma, a Ghetto Pop Life már bizonyította, hogy érdemes a sikerre.


8/10