Az ausztrál Adelaide városkából származó Sia dzsesszénekesnőként kezdte pályáját, de csakhamar Londonban próbált szerencsét, ahol a Jamiroquai háttérvokalistájaként lett ismert. Első, soul-popos kislemezei és Healing Is Difficult című 2001-es dzsesszes-táncos-R&B-s debütalbuma hozzásegítette neves közreműködésekhez, melyek közül a máig tartó Zero 7-kapcsolat lett a leggyümölcsözőbb. Részben ennek köszönhetően történt egy hangsúlyos váltás Sia zenei világában, másrészt egy tragédia (szerelmét halálra gázolta egy taxi) terelte a melankolikusabb, hidegebb elektronika felé. A Dido vetélytársként startoló Sia művészete így mára inkább - legalábbis hangulatban - Björk és a Lamb munkásságával hozható összefüggésbe. A fájdalom nyomja bélyegét a dalokra, melyeket Jimmy Hogarth gitáros-producerrel és Sam Dixon programozó-mindenessel közösen alkottak (a keverést a nagynevű Tchad Blake végezte). A felismerhetően Beckkel együtt írt, nagyon távolról „karibi” hangulatú The Bully még az optimista szerzemények közé tartozik. Amúgy jellemzően akusztikus hangszerek és sötét vonóshangszerelés ágyazódik szolid elektronikus, triphopos alapokba - az inspirációt Nick Drake, Harry Nilsson és Randy Newman hetvenes évekbeli folklemezei jelentették. A fuvolás-klarinétos Sunday a legslágeresebb, a marimbás Breath Me a legkibukottabb, a ringatózó Sweet Potato a folktronika legösszeszedettebb megvalósulása az albumon. A súlyos bánatosság ellenére is szerethető album, megkapó dallamokkal, megérintő személyességgel és a végkicsengésben életigenlő harsánysággal.


7/10