David Byrne Talking Headsen túl kifejtett munkásságát a következő három vonulattal lehetne behatárolni: latin-amerikai és nyugat-afrikai zenei hatások (lásd az általa irányított Luaka Bop world music kiadót és a korai szólólemezeket: Rei Momo - 1989, Uh-Oh - 1992), vonós, komplex hangszerelés (lásd a filmzene- és a színpadi lemezeket), valamint kísérleti popzene (lásd: David Byrne - 1994, Feelings - 1997, Look Into The Eyeball - 2001). Ahogy 2001-ben, ezúttal is a hegedűs-bőgős-csellós hangszerelés az uralkodó, de az alkalmazott Byrne-zenéket leszámítva kiemelkedően erőteljesen, hiszen az előzővel ellentétben itt már alig akad hagyományos popstruktúra és a jellegzetes ritmusok is elmaradnak. A tavaly megjelent filmzenelemez (mely nem a film címén, hanem Lead Us Not Into Temptation címmel jött ki) egy Ewan McGregor alakította szexuálisan kicsapongó figura önvizsgálatát feldolgozó alkotás kísérőzenéje volt, jórészt nagyzenekari-vonós felvételekkel és titokzatos, zárt terű hangulatokkal. Szinte egy-az-egyben ezzel folytatódik-kezdődik az új lemez, az első három szerzeményben még csak gitár sem szól és minimális ütős kíséret is csak a nyitódalban. Van viszont két komolyzenei, olasz, illetve francia nyelvű opera-feldolgozás (Verdi és Bizet-áriák), melyek közül a Gyöngyhalászokból származó Bizet-duettben maga a fenséges popopera-király, Rufus Wainwright a közreműködő. Egészen más környezetből (alt.country) került kiemelésre a harmadik átirat: a Lambchop szép dallamú The Man Who Loved Beerje kapott komplett vonós-megszólalást, melyért - akárcsak a lemez összes felvételén - a texasi Tosca Strings vonószenekar a felelős. Ritkán, de előtűnik egy-egy easy listeninges tropicalia ritmuskíséret (Tiny Apocalypse, She Only Sleeps), „hagyományos” hangszerelés viszont csak kakukktojásként akad (Dialog Box). A Civilization a harmonika témáktól francia kávéházi hangulatba keveredik, a néha felbukkanó fúvósszólamok az Empire-ben a leghangsúlyosabbak, a Divine Comedyt idéző The Other Side Of This Life viszont komplett barokk-popként hat, tovább erősítve az album komolyzenei vonatkozásait. Szövegileg szarkazmus, életkori sajátosságok mérlegelése, politikai kritika (az Empire kendőzetlenül támadja a Bush-vezetés agresszióját), ironikus önvizsgálat - Byrne ismét kitűnő formában van.


9/10