A lemez eredeti kritikája itt olvasható - az alábbiakban csak a változásokról esik szó. Az megszokott, hogy bizonyos idő eltelte után (ez általában egy évnél nem több) kibővített formában újra piacra kerül egy lemez, de a kibővítés csak arra vonatkozik, hogy az eredeti dalsorrend után odabiggyesztik az időközben megjelent új dalt, feldolgozást, esetleg közreműködést - több felvétel esetén pedig gyakran egy második lemezre kerül mindez. A Faultline-album esetében szokatlanabb dolog történt. Valakik úgy gondolták, hogy még nem teljesen kiaknázottak ennek a lemeznek a lehetőségei, érdemes még vele dolgozni, nem kapta meg a neki kijáró figyelmet (jól gondolták). Az anyag átkerült az EMI kiadóhoz, ahol Kosten újabb énekesekkel felvett még három szerzeményt, viszont az átvariált sorrendű új változatról lehagyta a Jacob Goldennel közös Bitter Kisst és egy instrumentális szösszenetet. Összességében kiegyenlített lett a dalos-instrumentális felvételek száma, még inkább működnek az énekhang nélküli billentyűs hangulat-darabok és még magával ragadóbb a kiadvány. Ugyan a Bitter Kiss kiejtését sajnálhatjuk, de a ragga-torkú Ras B közreműködésével született Biting Tongues című, Massive Attack-szerű, effektezett hiphop szerzemény és főleg a tehetséges fiatal énekes-dalszerző Joseph Arthur lenyűgöző énekével felvett lúdbőröztető Rolling Stones-feldolgozás (Wild Horses) bőven kárpótol cserébe (a harmadik új tételben inkább csak spoken wordre korlátozódik az underground rapben utazó Cannibal Ox-os Vordul Megilah hangja). A Wild Horses és a Michael Stipe énekével hallható Greenfields alapján erősen reménykedünk, hogy kezelésbe vesz még néhány hatvanas-hetvenes évekbeli balladát Kosten, mert ez a vonal nagyon fekszik neki.


9/10