Polly Jean Harvey 2000-ben jelentetett meg utoljára nagylemezt, amely hangzásában leginkább az 1995-ös To Bring My Love-ot idézte. Az énekesnő hatodik sorlemeze hangulatában, szerkezetében közelebb áll az 1998-as Is This Desire? albumhoz. A számokat szinte teljes egészében Harvey játszotta fel kölönböző hangszereken (gitár, basszusgitár, billentyűk, harmonika, csörgő), de közreműködött a hű zenésztárs, Rob Ellis is (dobok, perka, vokál). Az Uh Huh Her egészét átjárja egy jellegzetes, korábbi PJ Harvey-albumokról már ismerős garázs-minimalizmus. A nyitó The Life And Death Of Mr. Badmouth című dal egy gitárra és dobra épülő szerzemény - a 4 Track Demos gyűjtemény világát idézi. A Shame című számban a feszes, lüktető gitár-dob alapot a háttérben harmonika ellenpontozza, közben Polly Jean egyre dühösebben, egyre magasabb hangmagasságokban énekli, hogy a szégyen a szerelem árnyéka. A Who The Fuck egy igazi punk PJ-dal: lassan indul be, és csak a refrénben lép be az összes hangszer - a férfigyűlölet itt is megnyilvánul: Harvey direkt hamis, elkent énekkel hajtogatja, hogy más, mint a többi csaj, és nem engedi senkinek, hogy kiegyenesítse a hajfürtjeit („I`m not like other girls / You can`t straighen my curls”). A csörgővel színesített The Pocket Knife a lemez egyik kiemelkedő dala, őszinte és megrázó szövegvilággal: „ne készíts nekem mennyasszonyi ruhát / túl fiatal vagyok még a házassághoz / látod a zsebkésemet? / nem csinálhatsz belőlem feleséget” A kislemezdalnak választott The Letter hangulatában és szerkezetében, sőt a refrén dallamvezetésében Polly Jean mintha a Radiohead Hail To The Thiefjének zenei világát formálta saját képére, ami nem is véletlen a 2000-es albumon hallható Thom Yorke-vendégszereplés után.

A lemez felénél egyre inkább előtérbe kerülnek a visszafogottabb, akusztikus szerzemények, a No Child Of Mine egyperces gyöngyszeme az album egyik meglepetése (a megrázó, kíméletlen szöveg mindössze négy sor: „nincs időm gyűlölni vagy szeretni / gyermek, csurig vagy szomorúsággal / nincs időm szeretni vagy hazudni / gyermek, te nem vagy az én gyerekem”), a You Come Through pedig a legszebb dal, a legszebb énekdallammal. Az instrumentális The End című levezetéssel mintha véget érne a lemez, de nem: Polly még visszatér egy akusztikus dallal (Desperate Kingdom Of Love) és - sirályhangok után - egy lendületes méltó lezárással: a lemez egyik nagyszerű pillanata a The Darker Days Of Me & Him. A nyugodt, letisztult és a feszült, dühös dalok váltakozása jót tett a lemeznek: Polly Jean Harvey világa azonnal felismerhető, a dühből és szomorúságból táplálkozó, dögösen agresszív feszültség levezetés, amelyet halványan átitat egyfajta bizarr irónia, abszurd életöröm. Ha az 1995-ös és 2000-es albumokhoz hasonló katarzis nem is ér minket az új lemez kapcsán, azért a megbízható revelációért érdemes meghallgatni az új PJ Harvey-albumot.


8/10