Paul Heaton 1984-ben Hullba költözött, majd rögtön kirakott egy hirdetést lakásuk utcára eső ablakába: zenekart keres énekesi ambíciói kiélésére. Ebből lett a Housemartins, mely a Smiths által visszarabolt beates gitárpop nyomán gombamód szaporodó gitárzenei színtér egyik jellegzetes és sikeres zenekarává érett. Főképp a kislemezek voltak népszerűek (Happy Hour, Think For A Minute, Me And The Farmer, Caravan Of Love – ez utóbbi egy Isley Brothers-klasszikus a capella feldolgozása), de a nagylemezek (London 0 Hull 4 – 1986, The People Who Grinned Themselves To Death – 1987) is remek stílusérzékről, és szellemes dalszerzői, hangszerelői képességekről tettek tanúbizonyságot. A hamvas beat-pop, a kortárs Smiths és a feszes, Elvis Costello-s new wave volt a három fő összetevő, a soul és gospel iráni rajongás pedig az egyedi sajátosság, mely a hangulatosan felépített többszólamú vokálokban is mindig visszaköszönt. A humoros dalszövegek mellett az ekkoriban szinte kötelező szociális érzékenység jellemezte a kvartett szövegvilágát. A baráti feloszlás után rögtön kaptak egy ritkaságokkal tarkított dupla válogatáslemezt (Now That`s What I Call Quite Good – 1988), majd következett a még sikeresebb folytatás: a frontember Paul Heaton - a szintén énekessé előlépő - Dave Hamingway dobossal megalakította a kilencvenes évek egyik legsikeresebb gitárpop zenekarát, a Beautiful South-t, Norman Cook basszusgitáros pedig a tánczene felé orientálódva futott be egyedülálló pályát (ő az egyetlen, aki hét különböző néven jutott be az angol Top 40-be, legutóbb és legtartósabban Fatboy Slim alteregó alatt).

A válogatáslemezből érdemes a DVD-vel kiegészített limitált kiadást keresni, hiszen a játékos átkötőkkel fűszerzett komplett videográfia igen szórakoztató élményt nyújt.


8/10