Az 1982 és `87 közt működő manchesteri Smiths együttes a rocktörténet legjelentősebb és legnagyobb hatású zenekarainak egyike volt (a teljes britpop mezőny ugyanúgy adósa, mint az új amerikai dalszerző-előadók Jeff Buckley-től Ryan Adamsig), de míg a feloszlás után a briliáns zeneszerző-gitáros Johnny Marr soha nem tudott az anyazenekarhoz méltó produkcióval előállni (még akkor sem, mikor a New Order frontemberével dolgozott Electronic néven), addig a karizmatikus szövegíró-énekes, az 1959-es születésű Morrissey, igen sikeres szólópályát volt képes építeni változó zenész- és szerzőtársai segédletével. Ez a karrier persze soha nem volt teljességgel kiegyensúlyozott, az erős sorlemezek (Viva Hate – 1988, Your Arsenal – 1992, Vauxhall & I – 1994) mellé néhány gyenge is becsúszott (Kill Uncle – 1990, Southpaw Grammar – 1995). Az inkább jó kategóriába tartozó 1997-es Maladjusted után a You Are The Quarry ismét a legjobb formájában mutatja az énekest.

Bár a borítón Jerry Finn punk-pop producer (Rancid, Bad Religion, Green Day, Blink 182, Sum 41, AFI stb.) nevét olvassuk és a lemez programozott alapokkal indul, a tizedik másodperc táján – mikor a gitár és az ének megérkezett – már tudjuk, hogy lényegében semmi sem változott: egy azonnal felismerhető énekhang és -stílus tulajdonosa (aki nem mellesleg a világ egyik legizgalmasabb és legszellemesebb szövegírója) önti elénk érzékeny lelkét, szülőföldjéhez, Nagy-Britanniához való ambivalens viszonyát, választott új lakhelyéhez, az Egyesült Államokhoz fűződő ambivalens viszonyát, a szerelemmel kapcsolatos ambivalens viszonyát, a hírnevet érintő ambivalens viszonyát, a gengsztervilághoz való morbid vonzódását és az őt ért média- és jogi megaláztatásokból adódó frusztrációit, illetve ezek különböző arányú keverékéből építkező dalait, melyek 1992 óta hűséges zeneszerző-gitárosainak, a számokon kettő az egyhez arányban osztozó Alain Whyte-nak és Boz Boorernek köszönhetően tartják időtlen, míves hangzásukat, legyen szó akár lendületes, akár elégikus kompozíciókról. Az elképesztő szövegeket is hosszan lehetne idézni a nyitó „Amerika, túl nagy az arcod, mert... túl nagy a hasad”-tól (America Is Not The World) a „jogdíjaidnak jussa a fényűzés, de az elme nyomora is”-ig (You Know I Couldn`t Last), de legyen most itt elég két további részlet: „egy olyan korról álmodom, mikor az angoloknak már halálosan elegük van a munkáspártból és a konzervatívokból, köpnek Oliver Cromwell nevére, és megtagadják a királyi családot, amelyik még mindig tiszteleg neki és tisztelegni is fog mindörökre” (Irish Blood, English Heart), „hunyd le a szemed, gondolj valakire, akit fizikailag vonzónak tartasz, és hagyd hogy megcsókoljalak” (a Let Me Kiss You című dalt egyébként eredetileg szomszédasszonyának, a visszatérő lemezére készülő Nancy Sinatrának írta). A You Are The Quarry (a borító mindezt megfordító írásmódja szerint: „Morrissey, you are the Quarry”, azaz itt maga a fegyvert fogó poéta lesz a (ki)zsákmányolás tárgya) elsőrangú felnőtt lemez, minőségi munka, a poptörténet egyik óriásának fényes visszatérése.


9/10