Mivel saját filmjei is tele vannak moziidézetekkel, szinte logikus volt, hogy Tarantino ezt a játékot a filmzenék terén is elkezdje játszani. Már a Jackie Brown esetében is előfordult, hogy egy korábbi film számára készült zenét vett át saját filmjébe (a főcímhez például az Across 110th Street című feka krimi azonos című főcímdalát használta fel Bobby Womacktól), de a Kill Bill esetében ez a metódus lett az uralkodó nála. A Kill Bill animéktől a távol-keleti harcművészeti filmeken át röpke thriller és blaxploitation kanyarokkal a spagetti westernig nyúló filmes mezőjéhez ezen filmtípusok zenéit gyűjtögeti össze (az előzeteshez is használt erőteljes aláfestő zene egy japán yakuzafilmből való, Bernard Hermann füttyögős témája egy angol thrillerből, míg Isaac Hayes maga a blaxploitation zenei hívószava, plusz előkerülnek tévésorozatok témái is), és néha kajánul ütközteti is őket a képpel (az anime betéthez például egy Luis Bacalov által komponált spagetti western motívumot társít). Emellett kapunk számokat a filmben is szereplő 5.6.7.8`s nevű japán csajtriótól és a filmhez aláfestő zenéket is gyártó Wu-Tang Clan-tagtól, RZA-tól (sőt tőle a végén egy csomó effektet is), továbbá néhány dialógusrészletet, de Tarantino ezúttal sem feledkezik arról, hogy emlékezetes, azonnal emblematikussá váló dalokat ültessen a néző fejébe: a Bang Bang című Cher-sláger finomabb Nancy Sinatra-interpretációja és a Don`t Let Me Be Missunderstood című Nina Simone-sztenderd Animals-féle blues-rock verziójának Santa Esmeralda-féle monumentális latin-diszkó átdolgozása örökké a Kill Bill első részét fogja eszünkbe juttatni.


9/10