A bigbeat ágyásból kikelt Death In Vegas eklektikus tánczenei albummal mutatkozott be (Dead Elvis – 1997), majd durva (de azért nem teljesen meghökkentő) váltással elképesztően erős és eredeti lemezekkel folytatta karrierjét. Az 1999-es The Contino Sessions a kilencvenes évtized egyik legjobb albuma, a 2002-es Scorpio Rising pedig a városi tömegközlekedés kiváló aláfestője, többek között. A Richard Fearless vezette zenekar élen járt az ezredforduló környékén burjánzó elektronikus beütésű városi voodoo-rock (Primal Scream, David Holmes, Recoil stb.) népszerűsítésében, és már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy széles merítésű az ihletforrásuk: hatvanas évekbeli pszichedelikus rock és country, hetvenes évekbeli dub-reggae, nyolcvanas évek eleji poszt-punk és dark wave – hogy csak néhányat említsünk.

A Back To Mine sorozatban eleinte neves house DJ-k, később népszerű tánczenekarok (Faithless, Everything But The Girl, Orb, Underworld, New Order) mutatták be, milyen előadók voltak hatással zenéjükre. A széria koncepciója idővel már nem a DJ-tudásra épített, a dalokat elég épphogy csak összepasszítani, ám valami meghatározott rendezőelv mindig egységesíti az egyes részeket. A Death In Vegas-fiúk feltételezhetően nem sznobizmusból gyűjtöttek össze alig ismert, vagy teljesen elfeledett zenéket, alighanem ők tényleg ilyeneket hallgatnak – legalábbis teljesen szinkronban van a kollekció a saját zenéik részleteivel. Mondhatni ezekből félig már felépíthető a hangzásuk, a másik felét saját magukból csiholják ki. Mindazonáltal nem működik felhőtlenül a lemez, néha akadozik, nem passzol össze két egymást követő dal, és akad néhány olyan is, amelyik – a hatásvizsgálat okán ugyan érdekes következtetésekre vezet, de – önmagában nem izgalmas hallgatnivaló. Nyers dubbal indul a lemez (The Upsetters), sötét new wave-vel folytatódik (Fad Gadget), majd mindenféle kuriózum-számba menő folk, country és blues dalok következnek (Songs:Ohia, Nitty Gritty Dirt Band, Sam Gopal, Bo Diddley). A klasszikusok (Cowboy Junkies, Joy Division) között megbújik egy ritkábban elővett, de jelentős funk-punk társaság (Au Pairs) és egy itt béna hatású IDM-darab (Mmm) – igaz, a Joy Division-féle Decades után minden bénán hatna. Az értékesebb ritkaságok a George Harrisont feldolgozó Nina Simone-hoz (My Sweet Lord) és a krimi-dzsessz-pszichedéliában jártas olasz filmzeneszerzőhöz, Piero Picconihoz köthetők (Psychedelic Mood), továbbá a Scorpio Risingon egy feldolgozás révén már megidézett Gene Clarkhozhoz: a Byrdsből kivált géniusz iránti rajongást két dal is érzékelteti (Gene Clark And The Godsin Brothers: Only Colombe, Dillard & Clark: Polly).


7/10