A birminghami Jamelia Davis 15 éves korában, 1996-ban szerződött le a Parlophone lemezcéghez, 18 évesen adta ki első kislemezét, 19 évesen pedig Drama című első albumát, amivel hazájában szép sikert aratott, de ahelyett, hogy tovább ütötte volna a vasat, néhány év szabadságot vett ki, hogy szüljön egy gyereket. Ez akkor karriergyilkosságnak tűnhetett, de amikor Jamelia három év szünet után visszatért, egy csapásra meghatványozta korábbi népszerűségét: a Superstarnál tökéletesebb sláger nem nagyon született az utóbbi hónapokban, az überstílusos klippel megtámogatva pedig tényleg a címbeli státuszba emelte az ifjú énekesnőt, akit aztán rögtön meg is rohantak a legnagyobb divatcégek. A következő kislemezdal, a Thank You a „köszönöm, hogy rossz voltál hozzám, mert ezáltal csak erősebb lettem” témakörbe nyúlt, a Destiny`s Child- és Christina Aguilera-féle legutóbbi verzióknál finomabb előadásmóddal, ellenben keményebb tartalommal (kapcsolaton belüli brutalitás). Az album további – főleg a bulizás és a párkapcsolatok témakörét érintő – számai ha nem is bírnak Neptunes- vagy Timbaland-szintű produceri háttérrel, azért szintén jól megállják helyüket, változatosabbak az amerikai átlagnál, főleg hogy Jamelia is izgalmasabb előadó, mondjuk, Ashantinál (például klasszul tud reppelni is). A tengerentúli hiphop színtéről hívott két sztárvendég, a fehér Bubba Sparxxx és a rappercsaj Rah Digga vendégszereplése az Amerika-kompatibilitás jelzésére szolgál, de a villámnyelvű Asher D jelenléte a UK garage szcénához való kapcsolódást mutatja, mint ahogy az is a szigetország zenei kultúráját dicséri, hogy Jameliának a brit pop-rock olyan figurái is írtak számokat, mint Karen Poole (Alisha`s Attic) vagy Chris Martin (a 2004 júliusában kislemezen is megjelenő See It In A Boy`s Eyes hallgatása közben nem mindennapi élmény azt elképzelni, hogyan hangozhatna a Coldplay előadásában). Az azonban meglepő, hogy a kiadványhoz milyen igénytelen borító készült.


7/10