Az Incubus a kezdetektől kipróbálta magát mindenféle Amerikában divatos rock irányzatban (funk-metal, rap-metal, nu-metal, poszt-grunge, alternatív-rock), legnagyobb inspirátorának, a Red Hot Chili Peppersnek az árnya azonban egész karrierjén végigkíséri. Eddigi stúdiólemezei (Fungus Amongus - 1995, S.C.I.E.N.C.E. – 1997, Make Yourself – 1999, Morning View - 2001) a fejlődés-útkeresés-kiforrás pulzáló lenyomatai, egyre sikeresebb, csúcsproducereket (például Scott Littet) is csatasorba állító művek. A 2001-2002-es európai áttörés után változás történt a basszusgitáros posztján, de a Brendan O`Brien producerrel (Pearl Jam) stúdióba vonuló ötös ezúttal is hozza megbízható formáját, a divatos amerikai rock-metal zenekarok között még mindig az Incubus az egyik legizgalmasabb. A kulcs most is a RHCP: úgy tűnik, lassan az Incubus is megteszi a maga poszthippis fordulatát (más kérdés, hogy a Brandon Boyd vezette zenekar ehhez talán még túl fiatal). Az Anglia felől érkező, már korábban is felbukkanó hatások tovább erősödtek (a Radiohead, a Muse, a Placebo, sőt még a Coldplay is megemlíthető!), a funkból viszont visszavettek kissé (jellemzően csak a hatperces Sick Sad Little Worldben jelenik meg teljes erejében) és a pszichedelikus lassúság sem hangsúlyos, no meg a klisészerű metál elemek is szinte nyomtalanul eltűntek (és az sem mellékes, hogy új basszusgitárosuk, a fekete Ben Kenney a Roots hiphopzenekarból jött). Így tulajdonképpen egy gyors, többnyire energikus, változatos hangszíneket és effekteket felvonultató, erős anyagot hoztak össze. Hangsúlyos a politikai hangvétel (az első kislemeznek választott Megalomaniac című nyitódal egyértelműen George W. Bush-t szólítja fel lemondásra), a lemez második felében elszabadul a kísérletező kedv (meglepetésre még zongora is megszólal) és akad néhány tökös gitárszóló is. A hívek maximálisan örülhetnek, de a lemez meglepetéseket szerezhet néhány anglománnak is, és a műfaj iránt különösebb érdeklődést nem mutató hallgatóknak sem kell a kukába hajítaniuk.


8/10