Eminem jelenlétének köszönhetően a 2001-es Devils Nightból is elfogyott néhány millió példány, de a szakadék óriási maradt a fehér rapsztár és a többi D12-es haver között. Új dalukban éppen ebből csinálnak viccet: hogy az együttes kapcsán minden figyelem Eminemre irányul. A fehér főnök már a parasztosan elbeszélt intróban arról panaszkodik, hogy mindenki féltékeny az ő a frontemberi státuszára, az énekelt refrénben és az első rapverzében pedig elmeséli, hogy a D12-ből tényleg csak őrá hajtanak a lányok, lelkesedésükben csak neki akarnak kedveskedni („a kurva istenre esküszöm, oltári vagy, baszod / légyszi, Marshall, légyszi, hadd szopjam a faszod!”), neki dobálják fel a színpadra a bugyikat és melltartóikat, amitől ugyan az együttes többi tagja rendre feldühödik ellene, de ezeket csak amolyan apró civódásoknak tartja (bár Kuniva legutóbb késsel akart nekimenni).

Utána Swift ragadja magához a mikrofont, és arról szentségel, hogy Eminem utazik a luxus turnébusszal, míg nekik ötüknek csak egy kis furgon jut, lerobbant öltözők meg szar mikrofonok, ráadásul még a közönség is összekeveri őket. Kuniva és Kon Artist is Eminem beképzeltségén nyavalyognak, de mindketten gyávák elsőként beszólni neki. Proof, nem érti, miért jut Eminemnek 90% a bevételből, míg nekik összesen csak 10, és arról ábrándozik, hogy egyszer majd kihúzza a főnök mikrofonját (már ha egyáltalán bejut a saját koncertjükre, mert néha előfordul, hogy a színpadot őrző biztonsági emberek sem ismerik fel). Egyedül Bizarre, a zuhanyzósapkát hordó vicces kövér barom meri elküldeni a picsába Eminemet („Fuck Marshall!”), és már el is képzeli, amint saját együttest alakít. És ekkor vált az zene és már halljuk is a nyávogós bojgruppot („kislány, hát miért nem veszed észre, hogy te vagy az egyetlenem? / szétreped a seggem, annyira fáj, hogy nem tudod a nevem”), melyben már Bizarre énekli a refrént a frontemberi pozíció áldásairól. Aztán újabb zenei váltás, és ekkor már Eminem fantáziáját halljuk, amint spanyolos akcentusú salsa énekesként hirdeti saját következő kislemezét – majd elcsodálkozik, hogy ebben a hülyeségben már senki nem hajlandó vele tartani.

Mint hallható, a produceri munkálatokat végző Eminem (ahogy már a Without Me című slágerében is tette) egyszerre legalább három számot gyúr egybe az elsöprő hatás érdekében – és a hatás valóban fergeteges. A maxira a My Band albumverziója, instrumentális változata és a szöveget egy-az-egyben követő videoklipje mellé bónuszként egy eddig kiadatlan D12-szám, a rapperek szerepe és a valóság viszonyával foglakozó markáns B N U kerül, de ebben már Eminem nem hallható, csak a másik öt tag – akik Eminem nélkül tényleg nem túl izgalmasak (kivéve Bizarre, ő simán sztár lehetne szólóban is).


10/10