Bergman, aki művészi karrierjét színházi rendezőként kezdte (s a színházi munkával sosem hagyott fel), a filmvilágba az ötvenes években tört be, s az évtized végére komoly hírnevet szerzett magának. A hetedik pecsét (1956), A nap vége (1957), a Szűzforrás (1960) rendezője már teljes művészi fegyverzetében áll előttünk, a hatvanas évek azonban további - és különösen a spiritualitás tekintetében - kiemelkedő magaslatokra vezetik Bergmant.

Tükör által homályosan (Sasom i en spegel)

A négyszereplős kamaradráma jellegzetesen bergmani helyszínen, egy világtól elzárt kis szigeten játszódik. Ebben az el- és összezártság érzetét keltő milliőben bontakozik ki a négy figura drámája, melyben az apa-gyermek kapcsolat, valamint a házassági kötelék képezik a fontos erővonalakat. A nő figurájának (aki leány és feleség) súlyos skizofréniája szinte katalizátorként működve indítja el a szereplők ön(át)értékelésének folyamatát. Fokozatosan tárul fel a családi kapcsolatok mögött megbúvó űr, a rejtélyes hiány, aminek érzése elviselhetetlen erővel tör elő a betegség által a normalitás felszínén ütött résen keresztül. A nő rohamai és víziói ugyanakkor kifejezetten a spiritualitás válságáról, Isten egyszerre távoli és rettentő, fenyegető voltáról szólnak.

A drámát a nagyszerű Bergman-színészek (Harriet Andersson, Gunnar Björnstrand, Max von Sydow) és a fekete-fehér film felülmúlhatatlan mágusának (Sven Nykvist - a Trilógia mindhárom filmjét ő fotografálta) kamerája teszik hipnotikus erejűvé. ****

Úrvacsora (Nattvardsgästerna)

A Trilógia második darabjában egyértelműen kiteljesedik a három filmet összekapcsoló motivika: itt már valóban „Isten csendjéről” van szó. A főhős egy pap, akinek hite megingott, felesége halála óta különös kínszenvedést okoz számára a hitbéli szolgálat. Önnön meghasonlottsága megakadályozza abban, hogy a hívek problémáit megértse és segítséget, s támaszt nyújtson a hozzá kételyeikkel forduló embereknek. Amikor a gyülekezet egyik tagja, akinek a pap sikertelenül próbált kiutat mutatni a lelki válságból, öngyilkosságot követ el, főhősünknek komolyan számot kell vetnie saját hitével. A főszerepben Gunnar Björnstand, valamint Ingrid Thulin ad ízelítőt a bergmani színjátszás legjavából: a sokszor eszköztelennek látszó, mégis megrázó erejű pillanatok valóban a hitről, a megváltás lehetőségéről és lehetetlenségéről szólnak. *****

A csend (Tystnaden)

A Trilógia utolsó darabjában megjelenő nagy női kettősnek köszönhetően (Ingrid Thulin és Gunnel Lindblom alakítása) a film felfogható a bergmani életmű egyik csúcspontjának tekintett Persona párdarabjaként is. A két nővér egy idegen város hatalmas és misztikus szállodájában kénytelen megszakítani utazását egyikük súlyosbodó betegsége miatt. Az elzártság és összezártság újabb szimbolikus, és jellegzetesen bergmani helyszínén a két nő közt feszülő ellentét kidolgozása megint csak iskolapéldája annak, miféle intenzitást képes előcsalogatni a színházi rendező színészeiből a kamera előtt is. A filmben megjelenő gyermekfigura sajátos nézőpontja ellenpólusát képezi a nők megkeseredett, összebékíthetetlen ellentétének. „Isten csendje” ezúttal a felnőttek világában ugyan határtalanul uralkodik, de mintha megcsillanna a remény, hogy a gyermek még kitörhet ebből a „csendből”. ****Extrák:

Bikácsy Gergely rövid bevezetői a filmekhez, Bergman-filmográfia, képgaléria. ***



1961-1963 svéd filmdrámák Hossz: 86/81/96 perc Forgalmazó: Cinetel Hang: magyar, svéd surround Kép: 4:3, fekete-fehér Felirat: magyar, angol