Ha a korai lemezek ipari ritmusai között nem is könnyű különbséget tenni, azért mindig mozgásban volt a Lebontandó Új Épületek által keltett zajzene (ha más nem, a szövegek és a témák folyamatos változást mutattak). Tulajdonképpen egyre közelebb került a dalformához és a dallamokhoz a Blixa vezette berlini munkásbrigád. Az 1989-es Haus Der Lüege és az címében is sokat mondó 1993-as Tabula Rasa között volt a legjelentősebb ugrás e téren, a megfogyatkozott zenekar által trióban rögzített 1996-os Ende Neu már akusztikus gitáros dalt is tartalmazott, az újfent kvintett felállásban felvett legutóbbi Silence Is Sexy pedig már egy halk, többnyire dalformát tartó, de azért azon belül még mindig kísérletező együttest mutatott. A Perpetuum Mobile egy még lassabb, visszafogottabb lemez, szinte már a kortárs zene és a klasszikus dalszerkezetek találkozási pontján született (a szerzemények játékideje háromtól és tizennégy percig terjed). Koncepciója alapján minden eddiginél nyíltabb korong, és szövegeiben is a külvilág áll a fókuszban. Az Einstürzende Neubauten az interneten keresztül a rajongókat is bevonta az albumkészítésbe, de legalábbis lehetővé tette számukra, hogy figyeljék a zenekart munka közben, márpedig ez nyilvánvalóan szokatlan munkamódszert jelentett. A levegő a kulcsszó a témákat illetően, ezért sem meglepő, hogy az eleve szokatlan hangszer- és effektpark egyik leggyakrabban használt láncszeme ezúttal egy légkompresszor volt (hihetetlen, de nagyon halkan is lehet rajta játszani). Blixa úgy suttogja, énekli a szövegeket, hogy a német nyelv nem irritál, a visszafogottság pedig néha már ambientes tájképeket fest.


8/10