Számtalan jeles, ám kérészéltű zsebzsáner nőtt ki ezekből a mozgalmakból a japán taizoku-eiga vadmotoros mozijaitól a francia banlieue-filmekig, ám a hetvenes évek al-Hollywoodjának utcai bandaopuszainál kiemelkedőbbet keresve sem találhatnánk: érdesek, akár a ráspoly, bőrszerkójuk maga az alvadt éjszaka.Itt van mindjárt A Lordok bandája (Martin Davidson-Stephen Verona, 1974), a film, amely elindította Stallone színészkarrierjét és mindjárt fel is fedte közös gyökereit John Travoltával. Az 1958-as esztendő Brooklynjába helyezett sztori egy négytagú galeri hétköznapjait követi nyomon, de nem ám holmi amerikai graffitis giccsdramaturgiával - mintha csak egy John Cassavetes-tinishow-t látnánk John Cassavetes nélkül. 16 mm-es gerillafilmezés, takarékos, ám sokatmondó epizódok drámai fordulatok helyett és csupa telitalálat félmondatokba zárva: még a temérdek brillantin sem képes elnyomni a figurákból áradó erős életszagot.

A formai skála ellenkező végén helyezkedik el a nagy Walter Hill kultuszműve, a Harcosok (1979), amelyben az akcióspecialista szerző tökéletesen megmunkált stílbravúrba csomagolja egy húsz évvel későbbi brooklyni geng történetét. Miután a New York-i galerik össznépi nagygyűlését félbeszakítja a fővezér meggyilkolása, a bűnbaknak kikiáltott hatfős Warriors-csapatnak néhány órája marad, hogy ép bőrrel hazajusson, keresztül a rájuk vadászó rivális bandák felségterületein.Aki ezidáig úgy gondolta, hogy Scorsese helyezett elsőként egyenlőségjelet az utcai bűnözők világa és a pogány középkor közé, sürgősen tapossa aszfaltba a New York bandáit: Hill vérbeli Shakespeare-drámát illeszt a modern gettókörnyezetbe, jól csengő dialógusokkal, feszes szerkezettel és néhány miniszoknyás lady macbeth-tel, elégikus sirámok és okoskodó allúziók nélkül.
Célközönség: akik a West Side Storynál azért több hitelességre vágynak

A jövőre 90 éves Robert Wise szerencsére nem csupán szupermusicaljairől híres - noha mifelénk a West Side Storyhoz és A muzsika hangjához kötik nevét, a világ szerencsésebb részein inkább a Haunting (1963) jelenti főművét. Az Álomgyár máig legkiválóbb kísértetház-filmjének már a magyar címe is épp elég rejtélyes: tévéújságok TCM-rovatában mint Az emlékezetbe gyakran visszatérő szerepel, a friss DVD-kiadást A ház hideg szíve címen népszerűsítik, miközben a magyar felirat egyszerűen Megfélemlítve néven tiszteli. Nevezzük bárhogy, egy a fontos: a cím mellé kijár a „sir” előtag, mivel igazi főnemessel van dolgunk - már amennyiben a rémfilmet nem kizárólag a benne elfolyt vér és az effektmesterek szaktudása alapján ítéljük meg.Wise a szakmát Orson Welles vágójaként (Aranypolgár) és a pszichohorror atyjának számító Val Lewton (segéd)rendezőjeként (A macskaemberek átka) tanulta ki, a film alapanyagát pedig Shirley Jackson írónő klasszikus regénye jelentette: így hát a végeredmény inkább hasonlít mélylélektani drámának álcázott filmnyelvi példatárra, mint kalandos proto-Poltergeistre. A sztori mindenkinek ismerős lehet, aki látta az utóbbi évek gyatra hivatalos remakejét (Az átok) vagy a majdnem oly gyatra rejtett lenyúlást (A rózsa vére): lelkes parapszichológus kicsiny médiumcsoportot gyűjt egy ódon, kísértetház hírében álló majorba, hogy végképp bizonyságot nyerjen. Hogy milyen sikerrel, ez maradjon a végkifejlet titka, fejszés ámokfutást vagy vigyorgó koponyákat mindenesetre ne várjunk.
Célközönség: mindenki, de főleg gyakorló médiapedagógusok