Alex Kapranos gitáros-énekes vezetésével afféle szobazenekarként született meg a Franz Ferdinand, amikor Alex basszusgitárt adott a művészeti tanulmányokat folytató Bob Hardy kezébe és dob mögé utasította a klasszikus billentyűs képzettséggel rendelkező Nick McCartney-t, akiből végül aztán gitáros lett, amikor beszállt hozzájuk dobolni a Hardy iskolájában modellkedő Paul Thomson (ő történetesen már rendelkezett tapasztalatokkal hangszerén). Egy évvel a 2001 őszi megalakulást követően már kultusz volt a státusz (lakáskoncertek, művészetpártolás, közös villa), még egy évvel később pedig már a hírnév is beköszönt. Mindezt egy független szerződés, a nyári fesztiválkoncertek, az Interpollal, Hot Hot Heattel közös őszi mini turnék és a Darts Of Pleasure című debütáló kislemez indukálta, az előzőnél is erősebb második kislemezzel, a Take Me Out-tal beharangozott cím nélküli bemutatkozó album pedig stabilan be is biztosította. A Franz Ferdinand beterelhető a kortárs cool zenekarok közé (The Strokes, The Rapture, Interpol, Hot Hot Heat, The Libertines), a legjobb helyről merít a kilencvenes (Pulp, Blur), a nyolcvanas (Pixies, XTC, The Fall), a hetvenes (Television, Blondie, Talking Heads, Wire) és a hatvanas évekből (The Beatles, The Kinks), ugyanakkor mind ötletességében, mind kivitelezésében túllép a bármilyen korszakot (esetükben főképp a new wave-et) idéző retrón.

A kinézetben is félig művész, félig bohóc kvartett a Cardigans producerével, Tore Johanssonnal Malmőben rögzítette az album 38 percnyi rock`n`roll rohamát. 11 telitalálat dal, egyetlen unalmas perc nélkül, szépen felépített album, és az ismerősség érzetén folyton felülemelkedő, egyszerre frusztráló és széles vigyorra késztető „ilyen még nem volt” hatás. A Jacqueline-ra átkeresztelt Better On Holiday című korai koncertfavorittal rögtön a csúcson indít a lemez: karakteres hangszeres játék (a basszus az art-punkokat idézi, a gitárok a Television gitárpárosát, a dobos meg mindent visz), tökös zene és a filozofálgatás helyett a társas kapcsolatok pszichológiájára koncentráló szöveg. A Tell Her Tonight a hatvanas években mártóztat, itt már a végig jelenlévő játékos humor és a többszólamú vokál is megcsillan. A következő Take Me Out aztán egyszerűen ellenállhatatlan sláger, úgy kezdődik, mintha gúnyos Strokes-paródia lenne, majd ötven másodperc elteltével hirtelen elkezd belassulni és dzsiggelő gitárhangok közepette átvált diszkó-punk ritmusra. A hallatlanul dallamos The Dark Of The Matinee, a leginkább a Blondie-t idéző Auf Achse és a pengeéles Cheating On You is tökéletesen teljesíti a kitűzött célt: egyszerre agyas rockzene és folyamatosan táncra serkentő pörgés. A This Fire alatt végre igazán megkínozza a két gitáros a hangszerét, a Darts Of Pleasure pedig megint csak nagyon fülbemászó és tovább árnyalja a lemezen végighúzódó férfi-nő küzdelmet. Ezután a kissé egzaltált Michael következik, mely kiválóan átvezet az újfent diszkós Come On Home-hoz. Alex végig nagyon érzelmesen énekel, de a záró 40Ft-ben nyújtja tudása legjavát, az easys gitártémákkal ringató dal lá-lá-lázása és könnyed elszabadulása szívmelengető finálé.


9/10