Mikor az Amber Smith gitáros-énekes-dalszerzője, Poniklo Imre 2001-ben átmenetileg felfüggesztette zenekarát, három kísérője (Egyedi Péter – ének, gitár, Örményi Ákos – basszusgitár, Bátor Bence – dob) a dobos ikertestvérével (Bátor Gergő – gitár-ének) kiegészülve az akkor már párhuzamosan létező Annabarbi együttest vitte tovább. Az utóbbi két év aktív koncertezése mellett több demó- és koncertfelvétel készült, de ez az első „igazi” Annabarbi-lemeznek ezt a Három című minialbumot számíthatjuk (amivel párhuzamosan jelent meg az első „hivatalos” felvételük is: a Lose Find Save című dal a Warner által kiadott BPRNR - Budapestrocknroll Compilation Vol.1 című gyűjteményes albumon).

Az Annabarbi-lemez a stílusnak megfelelően a gitárerősítő zúgásával indít, a dobos beüti a négyet, majd három számon keresztül lendületes, tökös gitárzenét hallunk: a Hole-féle Celebrity Skint idéző kiállásokkal és szolid gitárszólóval díszített Dreamer után egy korrekt popdal jön fogós refrénnel és ötletes ritmuskavarással (Minek ez), majd a lemez legdögösebb dala (H), amelyben a zakatoló, visszafogottan feszült kezdést egy tényleg feszült, ordítós-torzítós-odahatós refrén váltja fel – ez a dal egy Trail Of Dead-lemezen is simán elfért volna. A lemez további dalai egy kicsit visszavesznek a lendületből, de egyáltalán nem ülnek le: a Szeretném „monumentális” témái és üvöltésig gerjedő lezárása rendben van, egyedül az ének és a szöveg hagy némi kívánni valót maga után, a Forget semmi különös – egy angolszász gyökerű popdal –, a Percenként 100 pedig rövid effekt- és gitárnyúzással nyitó háromperces emo punk. Az utolsó szám az instrumentális Imenz koncertfelvétele – nem méltó lezárás, túl hosszú és monoton. Ezt leszámítva azonban tisztességes bemutatkozó anyag a Három, egy egészséges zenei kultúrával rendelkező országban az Annabarbi újabb hasonló színvonalú zenekarokból álló színteret indukálna tisztes közönséggel. Felesleges most ezen keseregnünk: lényeg, hogy van itt egy tehetséges, dögös garázsrock zenekar, és ez nem kevés.


8/10