Az elmúlt időszakban persze az alapfelállás minden tagja ezernyi dologgal foglalkozott, a billentyűs Bornai Tibor a zenélés mellett írt és fordított, a dobos Márton András a koncertszervezés és az internet között osztotta meg idejét, II. Lengyelfi Miklós kísérőzenészként és lapszerkesztőként kereste a kenyerét, a buddhizmusban alaposan elmerült Laár András pedig az abszurd humor egyik legjelesebb honi képviselőjeként vált mindennapjaink részévé. S bármilyen fájdalmas is kimondani: talán jobb lett volna, ha mindenki marad ezen tevékenységei mellett, a KFT-t pedig megőrizhetjük szép emlékezetünkben, mint a régmúlt nyolcvanas évek egyik maradandó értéket teremtő formációját. A Higiénikus ember helyenként kimondottan kellemetlen pillanatokat is rejtő, érdektelen lemez, semmit nem tesz hozzá a zenekar életművéhez, bántóan hiányzik róla az a (néhol groteszkbe hajló) cinkos kikacsintás, amely az anno az új hullám hátán a köztudatba került csapatot olyan egyedivé tette – és sajnos hiányoznak róla a jó dalok is, nagyon. Olybá tűnik, mintha a négy zenész elveszett volna az általuk is megénekelt kozmosz végtelenjében, a kevés értékelhető momentumot elnyomják a töltelékszámként is túlsúlyban lévő darabok. Így aztán a régi önmagukat (távolról) idéző részletek, és a szimpatikus zöld irányvonal ellenére meg kell állapítani: a 2000-ben Mohaival készült anyag sokkal kreatívabb volt, s ezért közelebb állt ahhoz, amit a jelenleg színpadon álló négy ember két évtizeddel ezelőtt produkált. Talán jelképesnek is felfogható, hogy a lemez messze legjobb pillanata a záró, nagyot mondani nem akaró, emberi hangú Játszótér (és az azt követő, cím nélküli csujagatós-techno-őrület).


5/10