A nyolcvanas évek retró-hullám dagad tovább: a 2001/2002-ben dívó, mostanra lecsengőben lévő electroclash „stílus” a két évtizeddel ezelőtti európai elektropopból, szintipopból és new wave-ből merített (lásd: Fischerspooner: #1), az idei év legnagyobb zenei hype-ja, a diszkópunk viszont az amerikai, közelebbről a korabeli New York-i avantgárd színtér táncolható posztpunk, post-wave, no wave zenéit helyezi új groove-okra. Mi lehet még ennél is trendibb? Electroclash és diszkópunk egyben, naná! 2004 az electropunk éve lesz. A biztosíték erre DJ Hell legújabb albuma.

A negyedik ikszét és 25. DJ-évét taposó Hellnél sem autentikusabb, sem kúlabb figurája nincs a nyolcvanas évek retró-mozgalomnak a technón belül, annak ellenére, hogy a München melletti kis felső-bajorországi faluból elszármazott képesített futballedző, Helmut Josef Geier úgy néz ki, mintha egyenesen a Derrick egyik epizódjából lépett volna elő. Hell tizenévesen a punktól indult, aztán DJ-ként - ahogy a nagykönyvben meg van írva - végigment a new wave-hiphop-electro-house útvonalon. Producerként a detroiti minimál techno volt az origója, My Definition Of House című első száma 1992-ben, majd Geteert Und Gefedert című albuma '94-ben ennek jegyében fogant. 1998-as második albumán viszont már a Giorgio Moroder-féle szintidiszkó/proto-techno előtt tisztelgett (olyannyira, hogy már a lemezcím, a Münich Machine is Moroder egyik stúdióprojektjének a neve volt eredetileg), és persze abban az évben alapította kiadóját, az International Deejay Gigolost, ami meg nagyjából egyenlő az electroclash-sel, és minden electro-előtagú retrótánczenével.

És itt álljunk meg egy pillanatra: az IDG esetében nem a tökéletes illúzióra törekvő, nosztalgikus vagy éppen ironikus szándékú – tehát olcsó – múltidézésről van szó, hanem a múlt értő, konstruktív átemeléséről, reciklálásáról a jelen és a jövő elektronikus tánczenéibe. Az IDG-lemezek éppenséggel komoly művészi-esztétikai koncepciót követnek (ami nem jelenti azt, hogy a kiadó híján lenne a humornak – példa erre a Zombie Nation direkten bugyuta komputerjáték-slágere, vagy Hell white label remixei olyan nyolcvanas évekbeli örökzöldekből, mint a Dead Or Alive-féle You Spin Me Around vagy a Trans-X-től a Living On Video), azaz jellegzetes, mégis egyedülálló hangzásuk van. Ezt a hangzást pedig természetesen a főnök alakítja.

Hell harmadik albumának már a címe is árulkodó: NY Muscle – az inspiráció tehát New York (Hell a kilencvenes évek elején élt ott, így személyes kötődése is van a metropoliszhoz). A poptörténeti utaláson felül – mármint hogy minden magát valamire tartó zenésznek van New York-dala/albuma/korszaka – ez tökéletesen aktuális most, hogy a város neve újra a zenei kúlság fokmérője a trendmagazinok barométerein, nagyrészt a viruló indie (Strokes és társai), electroclash és diszkópunk színtereknek köszönhetően. Hell tehát továbbra is tévedhetetlenül menő, de ezúttal még többről van szó: a lemez gesztusértéke egyenértékű azzal, ahogyan egy világbirodalom császára először látogat el egy városba, ami az ő nyomán épült. És ha a talpnyalók között olyanok vannak, mint P. Diddy (akinek sikerült megnyernie Hellt producerének), akkor ez a hasonlat nem is akkora túlzás.

Hogy a lemezen hallható zenéről is essen végre szó: Hell nemcsak hogy összevonja az electroclash/diszkópunk színtereket a München-Manhattan tengely mentén (olyan közreműködőkkel, mint a Röyksopp-pal is dolgozó, itt tőle szokatlanul kemény hangot megütő Erlend Oye, a pattanásig feszült Suicide-frontember Alan Vega vagy a szeptember 11. utóhatásait ecsetelő James Murphy, az elsőszámú diszkópunk kiadó és producerduó, a DFA egyik fele), de tovább is terjeszkedik: régi mániái, a vartyogó acid, a mixlemezein propagált indusztriál és Electronic Body Music, valamint a klasszikus New York-i garage is bekerülnek a mixbe (utóbbi a house-díva Billy Ray Martin által énekelt Edith Piaf-feldolgozással). Az örökös késésben lévő mainstream által mostanra felfedezett electroclash (figyeljük csak Holly Valance State Of Mind című aktuális műanyag-electroclash kislemezének butikpunkosra sztájlingolt klipjét!) high society pozőrködése, dekadens esztétikája és punkos attitűdje után ez egy sokkal csiszolatlanabb, koszosabb és utcaibb új stílus: zajos, disszonáns, sötét és szexi electro-techno. Tény, hogy megcsinált és szupersikkes, de ami a fehér ember elit tánczenéjét illeti, ennél punkabb az már nemigen lehet. Az NY Muscle összhatását csak egy ciki ambient kakukktojás és a néhány kelleténél hosszabb szám rontja.


8/10