Ha nem a nagyközönségre, hanem a zenészelitre tett hatást tekintjük, teljes biztonsággal kijelenthetjük, hogy az amerikai Jeff Buckley az elmúlt tíz év legnagyobb hatású énekese: a Radiohead, a Coldplay, a Muse, Rufus Wainwright, Hawksley Workman és Ryan Adams másképp hangzana nélküle. Ez még figyelemreméltóbb, ha tudjuk, hogy Jeffnek (aki a szintén nagy hatású és szintén fiatalon elhunyt dalszerző-trubadúr, a hatvanas-hetvenes évek fordulóján alkotó Tim Buckley fia volt) mindössze egyetlen albuma jelent meg életében, az 1994-es Grace. Majdnem befejezett második albuma már csak halála után egy évvel jelent meg (Sketches for My Sweetheart The Drunk), majd koncertlemezek következtek (Mystery White Boy, Live a l`Olympia), 2002-ben láttak napvilágot a Gary Lucas gitárossal közösen készült korai demo és koncertfelvételei (Songs To No One 1991-1992), illetve a Grace idején kiadott kislemezek anyagát összegyűjtő díszdoboz (The Grace EP`s), a 2003-as szenzáció pedig a Live At Sin-é bővített újrakiadása.

Az 1991-ben New Yorkba költöző és ott spirituális otthonra találó Buckley a következő két év folyamán egy sor kis helyi klubban és kávéházban lépett fel rendszeresen, egymaga, egy szál gitárral, pont mint egykor nagy elődje, Bob Dylan (azzal a különbséggel, hogy Jeff elektromos gitáron kísérte magát). Kedvenc helye a Sin-é nevű kis kávézó volt, ahol 1993 nyarán, mikor már a Columbia kiadó leszerződtetett művésze volt, felvette első hivatalos kiadványát. Nem mindennapi dolog, hogy egy nagy kiadó egy új művészétől elsőként egy koncertfelvételt, ráadásul egy rövidke koncert-EP-t jelentet meg, de Jeff nem mindennapi előadó volt, és ekképpen akarta dokumentálni karrierje hajnalát. 26 percben két feldolgozás (egy Edith Piaf- és egy Van Morrison-dal) és két saját szerzemény (a Mojo Pin és az Eternal Life, melyek később az első albumra is felkerültek zenekari hangszerelésben). Nem sok, de már jelzésértékű volt a jövőre nézve.

Most, hogy a jövő múlttá vált, végre hozzáférhetővé válnak a felvételek, amelyek közül annak idején azt a négy számot válogatták: a Live At Sin-é jubileumi újrakiadásának két CD-jén a 1993. július 19-én és augusztus 17-én felvett koncertek anyagából 157 percnyit kapunk: Jeff itt már a Grace album majdani dalainak több mint felét játssza, és persze feldolgozásokat, az Edith Piaf-szám, a tízperces Van Morrison-átiratok és Leonard Cohen Hallelujah-ja mellett többek közt a Led Zeppelintől, Nina Simone-tól, Nusrat Fateh Ali Khantól és stílszerűen Bob Dylantől, tőle hármat is (Just Like A Woman, If You See Her Say Hello, I Shall Be Released). Mindezt olyan érzékenyen és ihletetten, hogy meg is feledkezünk róla, hogy az igazi hangszer, Jeff elképesztő éneke mellett egyetlen elektromos gitárt hallunk csak. Az ifjú énekes számok közötti átkötései is roppant szórakoztatóak: csipkelődik a klasszikus rockot játszó rádiókon, kifordítja a Doors The Endjét, utánozza Miles Davis trombitáját, üdvözli a grunge rajongókat, a Nirvana Smells Like Teen Spiritjének riffjére Nusrat stílusában gurgulázik, a vége felé pedig sajnálkozva közli, hogy nem tudja a ráadás illúzióját kelteni, mert ahhoz a falon át kellene eltűnnie, majd visszatérnie (a Sin-é Caféban nem volt backstage, de még színpad sem: Jeff az egyik falnál állva játszott). Ez a kiadvány már így is fantasztikus lenne, de harmadik lemezként csatoltak hozzá bónusz DVD-t is, amin 1994-es interjúrészletek mellett kapunk három számot (köztük a Kick Out The Jams című MC5-klasszikus feldolgozását) egy későbbi Sin-é szólófellépésről, 1996 szilveszteréről – Jeff Buckley utolsó szilveszteréről.


10/10