A Happy Mondays kulcsfontosságú zenekar a nyolcvanas-kilencvenes évtizedforduló angol könnyűzenéjében, de a „Madchester” színtér élharcosaként inkább attitűdjével alkotott maradandót, mint zenéjével. A John Cale produceri irányításával 1987-ben felvett maratoni című Squirrel And G-Man Twenty Four Hour Party People Plastic Face Carnt Smile (White Out) kissé smithses áthallásai ellenére már majdnem mindent megmutat az együttesből: dob és basszus dominancia, funk, kraut-rock és pszichedelikus hatások, szürrealisztikus szövegek, unalmas dallamok és végtelenül élvezhetetlen énekhang. A kulcslemeznek tartott 1988-as Bummed talán még hallgathatatlanabb, de ekkoriban már hódit a house, az extasy és bulikultúra, melyben a rock irányából a Happy Mondays a fő innovátor. A Wrote For Luck című dalukból készült Vince Clarke-remix a táncparkettek közönségét is megnyeri, kész az első dance-rock fúzió. A következő évi Manchester Rave On EP programadó a kortárs zenekaroknak (The Stone Roses, Primal Scream, The Charlatans, stb.), a Mondays pedig végérvényesen táncritmusokra vált. A Paul Oakenfold és Steve Osborne által rögzített Pills `N` Thrills And Bellyaches (1990) azonban csak felerészben jó album, a slágereken (Kinky Afro, Step On, God`s Cop, Loose Fit, Bob`s Yer Uncle) túl élettelen töltelékdalok alkotják. Az elkerülhetetlen vég egy igen halvány hattyúdallal érkezik el (az 1992 Yes, Please! albumon a Sunshine And Love az egyetlen hallgatható dala).
Az elvonókúra után Shaun Ryder a Black Grape nevű projekttel tér vissza, melyben rajta kívül Bez nevű állandó(an lézengő) táncos társa és egy Kermit nevű ragga-rapper a hivatalos tagok, Danny Saber és Stephen Lironi producerek a háttérben lévő segítők. Az It`s Great When You`re Straight... Yeah (1995) váratlanul életerős bulilemez, a Stupid, Stupid, Stupid (1997) viszont újra felejthető lett – mára mindkettő sokat vesztett eredeti értékéből. Ezek és hosszú szünet (valamint az újraegyesült Happy Mondays koncertsorozata) után, a manchesteri zenei színtér történetét bemutató 24 Hour Party People című 2002-es film kapcsán kezdett Ryder újra aktivizálódni. Bármennyire is próbálják úgy beállítani, mint az első Shaun Ryder-szólólemezt, az Amateur Night In The Big Top névre keresztelt projekt cím nélküli bemutatkozásán az összes dalt egy háromfős mag szerezte, hangszerelte és rögzítette. Az eredetileg Shaun Ryder And Off World Sounds, majd Clowns And Pet Sounds munkacímű, részben Ausztráliában rögzített albumon Pete Carroll a fő koordinátor és Shane Norton a fő zenefelelős (három felvételben pedig az egykori Cabaret Voltaire-tag, Stephen Mallinder is közreműködik). A mindössze nyolcszámos, de így is egyórás anyag tulajdonképpen monoton táncritmusokra helyezett történetmesélés. Ez utóbbi már erénye is, hiszen Rydernek sokkal jobb a beszédhangja, mint az éneke. A Streetsnek adott énekbeszéd kölcsönt most Ryder visszaveszi, nemcsak az Original Pirate Material megidézett hangulata miatt, de a helyenként felszínre törő garage ritmusok okán is. Máshol repetitív, tört képletek lüktetnek minimál ambient hangszereléssel, atmoszférikus ütemeken pedal steel szólamok repkednek, újra előjön a hetvenes évek német rockjának (Can, Neu!) pszichedéliája, a legjobb számban (In 1987) szellős dub hallható, de beépül néhány Happy Mondays-utalás is. Ryder pedig elmeséli, mi történt vele az elmúlt 16-17 évben, a szokásos költői képekkel, helyenként rafinált mondatokkal – és szerencsére csak ritkán ragadtatja éneklésre magát. Antikommersz, kísérleti, de csak félig sikerült anyag, sem a zene, sem a szövegelés nem lép az igazán emlékezetes tartományba. Pedig ha koncentráltabb lenne, akkor az életmű koronája lehetne.


7/10