Az előző Muse stúdiólemez, az Origin Of Symmetry levetkőzte a bemutatkozás gyermekbetegségeit és fölépített helyette egy ambiciózus modern prog-rock hangzást, de szerencsére nem tudott parancsolni magának a devoni trió és rögtön a végletekig vitte azt: túlfeszített rock-struktúra, szélsőségekig kijátszott váltások, megalomániás hangszerelés, operaénekesi ambíciók és szenvedélyes gitárkínzások jellemezték. A slágereket kiszóró Hullabaloo koncertlemez, mely cserében bónuszkorongján remek B-oldalas dalokat gyűjtött csokorba a rajongóknak, igazolta a zenekarba vetett reményt, ami most, a harmadik sorlemeznél maximálisan beteljesült. Az Absolution lefegyverző magabiztossággal viszi tovább a második lemez erősségeit, ráadásul egységesebb, koncentráltabb és – bár Plug-In Baby vagy Bliss kaliberű slágereket nem találunk rajta – őrülten fülbemászó. Bátran kijelenthető: dallamosságban, himnikusságban monumentálisabb, még a két évvel ezelőtti korongnál is, a dalokban pedig ezúttal is megbújik elég őrület, hangszertrancsírozás, csak kevésbé végletesen. A belső szerveket összepréselő, zuhatagszerű, nagyon odakent rockhangzás pedig a legváratlanabb pillanatokban fordul bugyborékoló, vagy éppen szökdécselő billentyűfutamokba, avagy törik meg a szférák hangjai kedvéért. Nincs is mit kiemelni, egymás után rohannak a remek szerzemények, egyik fülbemászóbb, mint a másik. Jeff Buckley szelleme egyszer még visszaköszön (Sing For Absolution), néhol metálos riffek és felemelő billentyűfutamok váltakoznak (Stockholm Syndrome), máskor a gitárszóló csavarja el a fejet (Hysteria), a balladák egyértelműen az eddigi legjobbak (Falling Away With You, Blackout, Endlessly) és a végére sem fogy el a lendület, sőt (Thoughts Of A Dying Atheist). Ezúttal végképp telibe találta Bellamyék homlokát a csók (bár a borítóképet lehet, hogy nem a Pink Floyd vizuáltervezőjétől kellett volna rendelniük).


9/10