Ha csak az utóbbi időben beérkezett közreműködéseit nézzük (Fleetwood Mac: Say You Will, Stevie Nicks: Trouble In Shangri-La, Counting Crows: Hard Candy, Kid Rock: Cocky, Neil Finn: One Nil, Johnny Cash: Solitary Man), vagy azt, hogy szimplán tangóharmonikán nyújtott zenészi tehetségére is igényt tartottak néhányan (Scott Weiland: 12 Bar Blues, Ron Sexsmith: Other Songs), vagy azt, hogy feldolgozáslemezek összeállítói is maguknál tartják telefonszámát (I Am Sam filmzenelemez, Substitute – The Songs Of The Who, Timeless – Tribute To Hank Williams), akkor láthatjuk, hogy nem tűnt el a kilencvenes évek egyik legjobb dalszerző énekesnője, és hogy nemcsak a közönség, de a szakma is respektálja képességeit. Utoljára 2002 tavaszán, tehát nem is olyan régen jelentkezett nagylemezzel (C'mon, C'mon), nagy sláger is volt róla (Soak Up The Sun), mégis úgy érzi az ember bizonyítgatni kell, hogy nem a nagy homályból bújt elő újra. Rendben van, szögezzük le: Sheryl Crow tehetséges zenészként, énekesnőkét, hangszeresként, hangszerelőként egyaránt, "leírni" nem érdemes, bármikor előrukkolhat egy virulens koronggal, úgyhogy ezt a válogatást értékeljük a karrier első felének lezárásaként. Szerencsés választás volt az időrendet felrúgó sorrend, ha már a szerkesztők nem mertek bevállalni néhány kevésbé ismert, de nagyszerű szerzeményt is a slágerek mellé. A pálya első fele szerepel inkább, az 1993-as Tuesday Night Music Club túlzottan is kiemelten (öt szerzeménnyel), a címnélküli 1996-os második lemez megfelelően reprezentált (négy dallal), de az 1998-as The Globe Session című szikár mestermű nagyon alulértékelt (két felvétellel), bár igaz, hogy a hosszabb szünet után 2002-ben kiadott negyedik lemezt szintén csak két dal képviseli. Ínyencségként a fent említett Kid Rock-lemezt egy ével megjelenése után végül sikeressé tevő Picture című duett, továbbá két új szám szerepel – a Light In Your Eyes az utolsó korong napfényes vonalát folytatja, a Cat Stevens-feldolgozás (The First Cut Is The Deepest) viszont nem igazán emlékezetes.


8/10