Bár volt próbálkozás, hogy valamennyit kísérletezzenek a megszólalásukkal, hiszen az új dalokat először a Radiohead (plusz a Travis, Beck stb.) producerével, az atmoszférikus hangzásokban oly járatos Nigel Godrich-csal kezdték felvenni, de aztán visszatáncoltak, hazaküldték a jeles angol hangmérnököt, és végül visszatértek az első albumnál már bevált Gordon Raphaelhez. Így nem meglepő, hogy lényegében ugyanazt a csupasz hangzást kapjuk. Apró eltérések persze vannak: a zenekar két fő összetevője közül a Velvet Underground-hatás most kissé háttérbe szorul (a végig torzított énekben még mindig ott a nyoma), az inga így inkább a CBGB klubból kirajzott zenekarok, elsősorban a Television és a Blondie, vagyis a hetvenes évek végi new wave felé lendül ki, a dobolás metronomikusabb, gépesebb, a gitárok itt-ott szintihangszerű effektekbe bújnak. Hallhatjuk az első lemez turnéján már játszott Meet Me In The Bathroom és Ze Newie című számokat (ez utóbbit időközben Between Love & Hate-re keresztelték át, és kis reggae-s ritmikát kapott), rajtuk kívül pedig kilenc további dalt – összesen 11 számot 33 percben. Az epikusnak eddig sem nevezhető Strokes-dalok hossza tehát tovább rövidült, de így van bennük elég fülbemászó kis motívum, penge kis szóló a két gitárostól, a dalszerző Julian Casablancas pedig továbbra megbízhatóan hozza egy nyűgös, unott örökkamasz sirámait. „Azt akarom, hogy felejtsenek el" – énekli már az album nyitósorában, de szegénynek ezt nehéz lesz elérnie, ha továbbra is ilyen ügyes popdalokat fabrikál a haverjaival.


8/10