A most 29 éves James Lavelle, aki még tinédzserként alapította az egyik legbefolyásosabb brit tánczenei kiadót, a Mo`Waxet, már a kilencvenes évek közepe óta működteti UNKLE nevű projektjét változó kísérőkkel. Az első UNKLE-album elkészítésekor épp lemezcégének legjelentősebb művésze, az amerikai DJ Shadow volt a zenei partnere, és a nagy nehézségek árán 1998-ra megszülető Psyence Fiction monumentális, egyenetlen, de briliáns pillanatokat jócskán kínáló transzatlanti lemez lett, olyan elsőligás vendégművészekkel, mint Thom Yorke (Radiohead), Richard Ashcroft (Verve), Mike D (Beastie Boys), Jason Newstead (Metallica), vagy az akkor még pályakezdő Badly Drawn Boy. A frusztráló munka után DJ Shadow kilépett a projektből, mire Lavelle egy magánál két évvel fiatalabb srácot vett maga mellé, egy bizonyos Richard File-t, de az UNKLE működése éveken át csupán remixekre és némi filmzenére (Sexy Beast) korlátozódott. A második album alapjainak lerakása közben derült ki, hogy Richardnak korrekt énekhangja van, így Lavelle rábízta a dalok nagy részét, hogy egyfajta vezérhangként fogja át a lemezt (eredetileg hasonló volt a terv a Psyence Fiction esetében is, de a feladatra kiválasztott Badly Drawn Boy inkább saját szólókarrierjére koncentrált és végül csak egy dalt vállalt be). Richard File mellé nagyrészt hasonlóan finom hangokat válogattak, például Graham Gouldmant (a néhai 10cc-ből) vagy Joel Cadburyt (az UNKLE-lal már a Szexi dög filmzenén is kooperáló South együttesből), de még a Massive Attack-főnök 3D zsolozsmája, az Invasion is szervesen illeszkedik a megelőző számban, a Joy Division-féle She`s Lost Control alapjaira épülő Panic Attackben hallható Richard énekéhez (hogy a címbeli kapcsolatról ne is beszéljünk). Jarvis Cocker csupán billentyűsként szállt be az ambient-atya Brian Eno mellé az I Need Something Stronger című számba, így az album két legmarkánsabb hangja a QOTSA-vezér Josh Homme (aki a Safe In Mindban elektro-rock trubadúrként domborít), és az előző albumról épphogy lemaradt (végül egy 1999-es UNKLE-kislemezre, a Be There-re kerülő) Ian Brown, aki alá a Reignben egykori Stone Roses-os társa, a ma már a Primal Screamben basszusozó Mani hozza a groove-ot. DJ Shadow sújtó ütemeit hiába keressük, s bár akad némi hiphopos és house-os beütés, a döntően élő hangszerek, akusztikus gitárok, zongorahangok, vonósok és kósza hangminták (zörejek, filmszöveg-idézetek, egy régi Ozzy-énektéma stb.) dominálta Never, Never, Land igazából már nem is nevezhető tánczenei lemeznek, inkább afféle sötét, atmoszférikus art-rockként címkézhető – annak viszont első osztályú mestermű. Az igazi fegyverténye abban áll, hogy az UNKLE képes volt DJ Shadow zsenije nélkül egy organikusabb, egységesebb és így összességében sikerültebb albummal überelni a Psyence Fictiont.


9/10