David Bowie, aki hosszú karrierje jó részében egy lépéssel a kor(társak) előtt járt, a nyolcvanas évek közepén egy időre eltévedt és igazán csak a kilencvenes évek második felére sikerült ismét szinkronba kerülnie a popzene fejlődésével és visszakapaszkodnia művészileg is a csúcsra. Utolsó igazán modern, kísérletező lemeze a jungle ritmusokat beépítő Earthling volt 1997-ben – azóta hagyományos, mondhatni klasszikus poplemezeket készít magas színvonalon, saját múltjából bőségesen és elegánsan merítve. A Reality ebből a szempontból is a Heathen testvére, ez is Bowie hetvenes évekbeli producerével, Tony Viscontival készült, és nagyrészt a kísérőzenészek (Mark Plati, Gerry Leonard és David Thorn gitárosok, Sterling Campbell és Matt Chamberlain dobosok) is ugyanazok. A pluszt most két régi muzsikus visszatérése jelenti: Earl Slick gitáros a hetvenes közepén dolgozott Bowie-val, akárcsak a zseniális zongorista, Mike Garson (igaz, őt az énekes már a kilencvenes évek elején visszaédesgette maga mellé, és azóta minden turnén ott volt, de az `hours...` és a Heathen felvételeiből valahogy kimaradt). A két lemezt rokonítja a tisztelgő feldolgozások jelenléte is. Míg tavaly a Pixies, Neil Young és a Ziggy Stardust-ihletforrás Legendary Stardust Cowboy egy-egy szerzeménye került terítékre, addig most két klasszikus a hetvenes évek első feléből: a new wave előfutár Jonathan Richman Pablo Picasso című blődlije (melyet Richman zenekarának, a Modern Loversnek a korabeli producere, John Cale is feldolgozott annó), illetve a néhai George Harrison Try Some, Buy Some című remeke. Ez a két feldolgozás (az egyik vicces és rockos, a másik katartikus és nagyívű) azonban jobban kiválasztott és hatásosabb, mint a Heathenen lévő három, és ez igaz a saját szerzeményekre is. Az elsősorban a közelmúlt New York-i élményeit és az öregedés témakörét érintő új Bowie-dalok markánsabbak, energikusabbak és slágeresebbek, mint az egy évvel korábbiak, amihez az is hozzájárul, hogy hangzásukban a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának stramm David Bowie-albumaira, elsősorban a Lodgerre és a Scary Monstersre kacsintanak (a She`ll Drive The Big Car meg a karrier leggyengébb lemezeként számon tartott 1984-es Tonightra, valahogy mégis megússza a „ciki” faktort). Az atmoszférikus The Loneliest Guy és a dzsesszes Bring Me The Disco King záródal kivételével csupa lüktető pop-rock számot hallunk, egységesen erősek mind (ha mindenképp ki kell emelni valamit, hát ott a fiatal zenekarok által is megirigyelhető Looking For Water, a szerelmes Days és a cinikus-politikus Fall Dog Bombs The Moon). Öröm lesz őket élőben hallani – a klasszikus Bowie-dalok között – a bécsi koncerten.


9/10