Kelet-London nem valami szívderítő hely: szegénység és munkanélküliség, lepukkant lakótelepek és hajléktalanok, bűnözés és erőszak, drogok, utcakölykök és kiskorú anyák, kiábrándultság és céltalanság. Nem különbözik más nagyvárosok hasonlóan kemény és sivár negyedeitől, ahol a társadalom margójára taszítottak élnek, egy valamit kivéve: kivételes krónikása akadt egy 18 éves fiú személyében. A sötét sarokban Dylan Mills, MC és producer, a 2003-as év felfedezettje.

Ha nincs a suliban a zenetanár, aki meglátta benne a tehetséget, Mills valószínűleg betöréssel vagy dílerkedéssel keresné a kenyerét – ha még élne. De ez a bizonyos pedagógus felkarolta ezt a nyughatatlan, folyton bajt keverő fiút, akit bomlasztó viselkedése miatt szinte az összes óráról kitiltottak, és olyan kifejező eszközt adott a kezébe, ami előtte már számtalan kallódót jó útra terelt. A Dizzee Rascal (kb. Szédítő Csirkefogó) művésznév mögé rejtőző Mills tehát bevette magát a zeneszobába, és ott addig ügyködött, míg végre megtalálta a saját hangját. Az első felvétele, a tinédzserkori terhesség témakörében fogant I Luv U két évvel ezelőtt mindjárt hatalmasat szólt a UK garage undergroundján, aminek folyományaként Dizzee csillaga üstökösként ívelt felfelé: ma már keresett MC és producer, aki fellépett Jay-Z előtt, remixelte Ashantit és közreműködött a Basement Jaxx októberben megjelenő Kish Kash albumán. Munkájának gyümölcseként pedig egy 100%-ig friss, beérett produkciót tett le az asztalra: a Boy In Da Corner kérdés nélkül helyet érdemel a 2003-as év legjobb albumai között.

Dizzee zenéje a UK garage-ben gyökerezik, de amit csinál, az legalább annyira hiphop is, a Neptunes-féle futurisztikus fajtából, sőt a dancehall, a techno és az old school jungle hatása is kihallik belőle. Raptechnikája egyszerre idézi a ragga toastereket és a drum`n`bass illetve garage rave-ek felvágott nyelvű MC-it (ami magától értetődik, mivel utóbbi műfajt ő maga is műveli, mint a Roll Deep Crew kollektíva oszlopos tagja), ám panaszos, néhol már hisztérikusba hajló hanghordozása megint csak valami teljesen egyéni, eredeti. Dizzee olyasmi a UK garage-nek, mint Roots Manuva a brit hiphopnak: besorolhatatlan, külön úton járó, előremutató figura. Ha fel kellene címkézni a zenéjét, a legtalálóbb talán az lenne: „street garage”. Ha pedig az albumot kellene egy szóban jellemezni, az ez lenne: gyomorbavágó. Dizzee arról beszél, amiben benne él, amit minden nap lát maga körül, a tizenévesek között: a vitákat fegyverekkel döntik el, a csajokat felcsinálják, a drogokat nagyban árulják, a bulikon balhéznak, idejük nagy részét az utcán töltik és heccből vagy kényszerből bűnöznek. Dizzee hitelessége megkérdőjelezhetetlen, „harctéri jelentései” metszően pontosak, szavai - a helyi szleng ellenére - világosak. A dalokban beszámol, reflektál, szemlélődik, elmélázik, vagy éppen kiakad és kiadja magából a mérgét, az epét. Amit Mike Skinner (The Streets) kifinomult humorral intéz el, az Audio Bullys pedig huligán nagyhangúsággal, azt Dizzee a maga nyersességében teszi: társadalomkritikát és hangulatjelentést nyújt mind környezetéről, mind generációjáról. És amennyire a szövegek provokatívak és sokkolóak a kívülállók számára, annyira felkavaróan hatásos a zene is: bármennyire is naprakész (lásd a keleti motívumokat), bármennyire is ötletes (lásd a Billy Squier-hangmintát) és előremutató (bármelyik amerikai rapper-szupersztár tejelne érte – valószínűleg fognak is), a felkészületlen hallgatót mégiscsak úgy taglózza le, mint egy éjszakai rablótámadás Kelet-London legrosszabb hírű utcájában. Nincs értelme külön számokat kiemelni, az egész úgy ahogy van, elejétől a végéig félelmetesen, veszélyesen zseniális. „Probléma vagyok Anthony Blairnek” – veti oda egy helyütt Dizzee. Csak félve kérdezzük: lehetünk hálásak érte?


10/10