„Korán volt, felébredtem / volt még egy spanglim, elfüstöltem / nem kellett volna, mert kiütött / anyám meg a szokásos szöveggel jött / `Simon, ideje lenne munkát keresni már / 20 éves vagy és az életed egy mocsár` / De hát annyi mindent szeretnék csinálni, mami / sok pénz kell meg kell egy új kocsi / `Simon, miről beszélsz?!` / Megvan a tervem, tisztán előttem az egész / csavarom a spanglikat és az ütemeket / a lemezjátszókon pörgetem a slágereket...” A multiinstrumentalista-énekes-rapper Simon Franks tényleg megcsinálta a szerencséjét: Tom Dinsdale DJ-producer haverjával megalakította az Audio Bullys együttest, mely az Underworld, a Basement Jaxx és a Streets által kifeszített zenei háromszögben garázdálkodik, de visszanyúl a Specials és a Happy Mondays hagyományaihoz is. A két húszas évei elején járó londoni srác zenei mindenevő: techno, house, garage, hiphop, dub, ska, punk/new wave, tévésorozat-főtémák – minden belefér a számaikba, a legzseniálisabb alapjukat egy Elvis Costello-gitármotívum bepörgetésével produkálják (Way Too Long), sőt egyszer még egy ősrégi Joe Cocker-hangmintát is beküldenek a buliba (Face In A Cloud). Zenei építményeik roppant masszívak, hatásosak és fülbemászóak, fölöttük pedig a kesernyés humorú Simon cockney akcentussal skandálja, reppeli vagy kappanhangon énekli a sztorikat a sodródó brit fiatalok nyomorult kis életéről a nagyvárosban. Éjszakázás, bulik, verekedések, szex, drogok, munkanélküli segély. Ezen a téren azonban Mike Skinner (The Streets) révén már nagyon el lettünk kényeztetve, így vele összehasonlítva Simon csúnyán alulmarad, történetmesélése és rímei egyszerűbbek, előadói stílusa is hamar megunható (ahogy a lemez középe táján itt-ott a zene is túl repetitívvé válik). Az Ego War persze még ennek ellenére is a 2003-as év egyik legemlékezetesebb, legélvezetesebb brit tánczenei lemeze marad, és az egyik leghitelesebb is, Simon és Tom ugyanis pontosan olyan fiatalok, akikről és akiknek énekelnek.


8/10