Elég csak egymás után megnézni a három Lennox-szólólemez borítóját. Az 1992-es Diva még púderben-pompában mutatja a nyolcvanas évtized egyik legfontosabb angol new wave-pop-soul énekesnőjét, aki nem sokkal korábban még Dave Stewart oldalán sütkérezett a sikerekben. A három évvel később kijött Medusa című átlagos/gyenge feldolgozáslemez címlapján már meztelenül látható és a hétköznapi nő imidzsét mutatja, bár látszik rajta a tanácstalanság is. A mostani albumborító önmagáért beszél: „elegem van az életből, és hogy ne haljak meg, muszáj kiénekelni magamból a gond(olat)okat”. A zenei csomagolás nem túlzottan kiemelkedő, az egységes elektronikus hangszerpark éppen kielégítően szolgálja a dalokat – a `95-ös feldolgozásalbum hasonló szürkeségénél azért jobb egy fokkal (akárcsak akkor, most is Steve Lipson volt a hangszerelő-producer). A lennoxi szenvedés szülte szerzemények viszont átlagon felüliek, feledtetik a helyenként gyenge ritmusképleteket és a „rossznak, nem rossz, de mégsem eléggé átütő” hangszerelési megoldásokat (ezekhez a dalokhoz nyersebb, bátrabb körítés illett volna). Értelemszerűen főképp a lassú tempó dominál, poétikus mélység hívogat, Lennox érett hangja pedig öt év hallgatás után is megkapó (ha még emlékszünk, 1999-ben volt egy rövid életű, kudarcba fulladt Eurythmics-összeállás). Hogy mi történt az énekesnővel, azt pontosan nem lehet tudni, a dalokból (és a szűkszavú kommentárokból) csak a problémái magja hámozható ki. Az egészen biztos, hogy az utóbbi években nem jött neki össze a szerelem, és az is fix, hogy kedvese után elhagyta az életereje is, no meg karrierje sem volt felszálló ágban. Súlyos magány gyötörte a dalok írásakor, továbbá hite is erősen ingadozott. Hogy mindezen témák megéneklése nem csúszik giccsbe, az csak kisebb stílusbravúr - az igazi siker az, hogy az album a hátborzongató személyességtől elvonatkoztatva is működik. A szenvedésből nem lett szenvelgés, bátran kijelenthető: az 1986-os Revenge óta ez a legjobb lemez, amihez Lennoxnak köze volt.


8/10