A dalszerző-gitáros-énekes Lou Reed a rocktörténet egyik legfontosabb figurája, hatása csak Bob Dylanhez mérhető, hiszen az élet sötét dolgait, a bűnt, drogokat és perverziókat témájává tevő Reednek is legalább ugyanakkora szerepe volt a dalszövegek nagykorúvá tételében, s miközben Dylan a folkköltészetet rockosításával csinált zenei forradalmat, Reed a klasszikus képzettségű John Cale-lel alakított Velvet Underground élén a zenei avantgárdot házasította a rock`n`roll-lal, így korát egy évtizeddel megelőzve a punk és az „alternatív rock” előfutárává vált. A pop-art művész Andy Warhol szárnyai alatt feltűnő, de kereskedelmi sikert sosem arató Velvet Underground 1970-re széthullott, de Reed rövid kihagyás után szólóban folytatta. A glam korszakban készült briliáns lemezei (a David Bowie produceri irányításával felvett Transformer, a Bob Ezrin hangszerelésében remekművé vált Berlin, illetve a korabeli markáns koncerthangzását megörökítő Rock And Roll Animal és Live) után, a hetvenes évek közepétől egy évtizeden át ingadozó színvonalon dolgozott (ebből a periódusból talán az 1982-es The Blue Mask a legmarkánsabb), de az 1989-es New York albummal és a John Cale társaságában felvett Songs For Drella című Warhol-rekviemmel ismét csúcsformába került, és nagyot azóta sem hibázott.

Ezt a négy évtizednyi karriert összegzi a 31 számos, bő két és fél órás, duplalemezes NYC Man válogatás, melyet maga Lou Reed állított össze, de még az eredeti szalagok aprólékos újrakeverését is ő maga felügyelte, és a borítófüzetet is részletes kommentárokkal látta el. Mivel nem a lemezcég, hanem Reed válogatott, szerencsére nincs itt az I Love You Suzanne vagy a Hooky Wooky, viszont minden korszakból, szinte minden fontosabb albumról akad valami. A Velvet-periódust hét szerzemény képviseli (ebből három már a szólópálya idejében készült koncertfelvételen), a Transformert négy (Walk On The Wild Side, Perfect Day, Satellite Of Love, Vicious), a Berlint három, de itt vannak a Coney Island Baby (1976), Street Hassle (1977) és The Bells (1979) albumok maratoni címadó dalai is (a hasonló művészi manifesztumnak szánt, ám kvázi hallgathatatlan Metal Machine Music hál`istennek még nyomokban sincs). Négy koncertlemezről is hallunk részletet, így követhetjük Reed élő hangzásának változásait is 1974 és 1998 között, de kapunk egy kiadatlan új felvételt is (az aktuális The Raven albumon szereplő Who I Am? rockzenekari verzióját). Az egyetlen hiba, hogy míg például a 2000-es Ecstasy anyagából két dal is hallható itt, addig a New York csúcsalbumról és a hasonló művészi minőségű 1992-es Magic And Lossról csupán egy-egy szám szerepel, sőt a zseniális Songs For Drella rekviemből egy sem! Na, ezért pontlevonás jár!


9/10