Zakk az a szakállas figura, aki úgy néz ki, mint Ted Nugent 1976-ban egy hosszú turné végén, aki olyan dinamikával, erővel játszik, hogy leszakad a Budokan, aki soha nem cicomázik feleslegesen - ahol cicomázik, ott gyilkos és virtuóz, mint egy Stephen King-regény negatív hőse. A Black Label Society a hard’n’heavy színtéren igencsak kalandos, ám gyors karriert befutott 36 éves gitáros szólóprojektje, mely három lemezt jelentetett meg eddig. A vadiúj The Blessed Hellride pontosan követi az előző évek tematikáját – és ez mind pozitív, mind negatív értelemben értendő. Wylde (gitárok, basszusgitár, zongora, ének) semmilyen engedményt nem tesz a toplista-gyanús szerzemények világának (ellentétben mondjuk az Ozzy-féle No More Tears megaslágereivel), ez lehet jó is, meg nem is, mindenesetre az új album 45 perce, 11 száma hitelesen képezi le a gonosz, szőrös Hell’s Angels-imázst, a nyolcvanas évek legelejét idéző hard/metal riffeket, szólókat, ügyesen kalandozik a Sabbath-féle doomster zenei közegtől Randy Rhoadson át a southern rockig. Azon kívül, hogy Zakk énekhangja kísértetiesen tud emlékeztetni hol Phil Anselmóra (Pantera, Down), hol Ronnie James Dióra(!), hol Ozzyra (így érthető meg, miért tud tökéletesen alkalmazkodni egymáshoz a két muzsikus), maga Ozzy Osbourne is énekel egy számban (Stillborn). Mégis azt kell mondani, bár az alkímia minden fontos eleme be lett vetve, és valami nagyon fortyog ott az üvegben, a The Blessed Hellride robbanása nem veti szét azonnal tagjainkat, valami icipici dolog hiányzik – valami megfoghatatlan, talán az, amitől élőben összepisilnénk magunkat a Black Label Society hallatán. Persze az is lehet, hogy lassú méregként issza be magát.


7/10