Az 1997-es Under The Western Freeway valóságos vérátömlesztés volt az amerikai indie-rock számára a maga többszólamú, szintetizátoros lo-fi rockjával, Beatles-, Beach Boys-, ELO-reminiszcenciáival és szokatlanul kedélyes melankóliájával. A három évvel későbbi The Sophtware Slump továbblépett az epikus-pszichedelikus hangképek felé, lassan kibomló, összetett szerzeményekkel, dús hangszereléssel, szerteágazó zenei gyökereket rejtő többrétű dalparkkal és monumentális vonóskörítéssel, az ember és az őt körülvevő technika diszharmóniájának témakörében, Neil Young modorában. A sorlemezek között csupán ritkasággyűjtemények jelentek meg független kiadásban: 1999-ben a Broken Down Comforter Collection, 2002-ben pedig a Concrete Dunes (ez egyébként mindössze három felvétellel fejelte meg az előző kollekció anyagát). A zömében szakállas, kinézetükben leginkább modern farmerekre emlékeztető zenészek tehát nem kapkodnak túlságosan, de az albumok tükrében simán megbocsátható a hosszú várakoztatás.

A fő dalszerző-énekes Jason Lytle házi stúdiójában rögzített Sumday szerencsére meg sem próbálja túlszárnyalni az előző korong pszichedelikus felépítettségét (az valószínűleg úgysem sikerülhetett volna), de felhasználja az ott szerzett tapasztalatokat és tökélyre fejleszti a jellegzetes Grandaddy-hangzást. Mintha a kvintett újra elkészítette volna az első albumot a második lemez grandiózusabb megszólalásában, minden eddiginél feszesebben. Rövid, slágeres, virgonc gitárdalok szerepelnek a lemez első felében, a gyorsabbak mindegyike potenciális kislemezsiker (Now It’s On, The Go In The Go-For-It, El Caminos In The West), a középtempójúak, vagy az annál is lassabbak is megkapó melódiával, harmóniagazdag vokállal díszítettek, mindben fontos szerep jut a billentyűsöknek, valamint a védjegyszerű disszonáns effekteknek – és Neil Young ezúttal is verhetné az asztalt a jogvédő hivatalban. Jason szövegei a korábbiaknál sokkal személyesebb hangvételűek, a megszemélyesített gépek képében az ő problémái, félelmei köszönnek vissza. A lemez második fele jellemzően belassul, a továbbra is gitárközpontú dalokban látványosan megnő a zongora szerepe, és az is fülbeszökő, hogy mennyire kitanulta a gazdag hangszerelés trükkjeit Jason Lytle és kombója: Jim Fairchild gitáros, Tim Dryden billentyűs, Kevin Garcia basszista és Aaron Burtch dobos. A végére a már említett személyes hangvétel kiteljesedik: Jason elvesztett szerelme és elvesztett boldogsága miatt szomorkodik (The Warming Sun és The Final Push To The Sum című dalai nyugodtan felvehetők a téma klasszikusainak listájára), a hallgató viszont örül: ismét gazdagabbak lettünk egy remekművel.

(A lemezt hivatalosan nem forgalmazzák Magyarországon, de van olyan jó, hogy érdemes külföldről beszerezni.)


10/10