Hogy ez a "meglepően" érthető legyen, hadd kezdjem egy személyes megjegyzéssel: nekem az MTV-n futó The Osbournes családi valóságshow-ból egy epizód bőven elég volt, szerintem a galamblelkű totyogó rockveteránon és idióta pereputtyán hosszú távon szórakozni körülbelül olyan, mint Uhrin Benedeken. Kelly, a család kamaszlánya sem tartozott kedvenceim közé, ezért is hökkentem meg, hogy egy tavalyi MTV-gálán milyen hatásosan sikerült élőben elénekelnie Madonna Papa Don’t Preach című slágerének rockváltozatát. A feldolgozásból készített stúdióverzió azonban steril és szellemtelen lett (a videoklip nem kevésbé), így Kelly nyilvánvalóan bekövetkező popkarrierje nem sok jóval kecsegtetett, és később azon sem lepődtem meg, mikor azt olvastam, hogy az Amerikában 2002 őszén megjelent Shut Up album nem fogy jól. Hátra volt azonban még egy meghökkenés: a néhány hónap késéssel végre itt Európában is forgalomba kerülő lemezen igazán pöpec kis punk-pop dalok hallhatók! Oké, corporate punk-pop, futószalagon legyártott, profi zenészekkel megírt és feljátszott, a korábban többek közt Celine Dion, Mariah Carey és Anastacia mellett dolgozó Ric Wake producer által felügyelt anyag ez, de itt mindenki hallhatóan jól érezte magát a futószalag mellett, mindenki hallhatóan élvezte, amit csinált - a végeremény elevenebbül szól, mint sok "autentikus" produkció A dalok egyszerűek, fülbemászóak, hatásosak, energikusak (leginkább az angol csajpunk kalifornizált változatát képviselik), a gitárok rendesen gerjednek, Kelly vagányul hisztizik és énekli ki tinédzserdühét (és még az is jól áll neki, mikor a vége felé egy árva lassú számot is elnyafog). Ez a dögös kis album – ha a legvégére száműzött Papa Don’t Preach előtt kikapcsoljuk – ezerszer többet ér, ezerszer hitelesebb és szórakoztatóbb, mint Avril Lavigne lemeze, hiába is fogy abból tízszer annyi. Tinédzserek, válasszátok inkább Kellyt!


7/10