A Sex Pistols-utalás szándékolt, hiszen ahogyan Johnny Rottenékből (és a punkból) nem lett volna világjelenség Malcolm McLaren nélkül, úgy az electroclash legnagyobb divatmajmai is egy nagy machinátornak köszönhetik hírnevüket: ő Larry Tee, egy igazi klubkultúra-veterán (és RuPaul Supermodel című transzveszti-slágerének társszerzője), aki a 00-ás évtized elején New Yorkban felfigyelt a nyolcvanas évek elejének szintetikus zenéjét punk attitűddel újraélesztő formációkra, nevet adott az új törekvésnek, és kitartó munkával színteret kreált köré. Ami a nevet illeti, valójában nincs sok köze sem az electróhoz, sem a néhai Clash együtteshez (Clash-számok electro feldolgozásban, na az nagy szám lenne!), viszont baromi jól hangzik, és ez elég. Ezek a zenekarok sokkal inkább a Kraftwerk életművet, az újhullám elektronikusabb vonulatát, a korai szintipopot, a proto-indusztriális gépzenét és a Moroder-féle robo-diszkót nyúlják le, vagy reprodukálják, és vezetik elő polgárpukkasztó modorral (modorossággal), punkos esztétikába csomagolva. Ennek a sokak által művinek kikiáltott és ezért utált, ám kétségtelenül hosszú ideje az első markáns New York-i színtérnek egyik fő képviselője a Fischerspooner.

A klasszikus zenei képzettségű Warren Fischer és a videóművészettel, illetve kísérleti színházzal kenyerét kereső Casey Spooner a kilencvenes évek végén rakták össze keresztnevüket és művészi elképzeléseiket. A Fischerspooner kezdettől fogva több volt egyszerű zenekarnál: divat, kortárs tánc, performance art, multimédia és zene keveredik a produkcióban, ami a stílus tartalom feletti diadalának iskolapéldája (gyaníthatóan akarattal). A duó 2000-es első EP-je és látványos fellépéseik szenzációt keltettek a New York-i művészeti és társasági elit berkeiben, kísérőzenészek és énekesnők közreműködésével készített bemutatkozó albumukat mégsem Larry Tee vagy más Nagy Alma-lakó, hanem a neo-diszkó dekadenciát hirdető német DJ Hell kiadója, az International Deejay Gigolo jelentette meg 2001-ben. A borító ultracool a maga túldizájnolt artisztikus módján, a stáblistán a stylistok, öltöztetők, táncosok, koreográfusok, díszlettervezők, fotósok listája kétszer olyan hosszú, mint a zenészeké - a stílusra tehát gondosan ügyelnek. A borítóra ragasztott matrica a világ legjobb lemezeként hirdeti a #1-t, rajta az Emerge című megaságerrel - szemtelen iróniájuk tehát, úgy tűnik, van. 2002-ben a Ministry Of Sound londoni szuperklubból kinőtt cégbirodalom lemezkiadó részlege kétmillió fontért leszerződtette a duót, és újra kiadta az albumot, megtoldva két új számmal (és egy rejtett bónuszdallal). A (belső és hátsó) borítón ezúttal csupa magazinból vett idézet hirdette a Fischerspooner zsenialitását. 2003 elején harmadszor is piacra került a lemez egy bőséges DVD-vel kiegészítve, ám magán a CD-n az előzőhöz képest csupán annyi a plusz, ami egyben mínusz is: az Emerge csapnivaló Junkie XL-remixe, ami nemrég kislemezen is megjelent (pedig volt választék, a legstílszerűbb Westbam robo-metál verziója lett volna, de hát ő nem remixelte Elvist). Marketingstratégiából, önreklámozásból, figyelemfelkeltésből és médiamanipulációból tehát jeles. De mi a helyzet a zenével?

Nos, ha ez tényleg fontos, akkor az négyes alá. Az egyetlen tempós szám, a végén punkos kirohanásba fulladó Emerge tökéletes - és megint csak vélhetően ironikusnak szánt - önmeghatározás ("hyper-media-ocrity") és tényleg az electroclash himnusza („sounds good, looks good, feels good too"), nagyon ki van találva. A fennmaradó számok lassú, elvont(atott), primitív dobgépek püfölésére puttyantott kraftwerkiádák a partizásról és a szexuális vágyról - sokkal inkább funkcionálnak egy modern színielőadás kísérőzenéjeként, mint popdalokként (kivétel talán még a bónuszdalból a legfrissebb kiadás 12. számává előlépett Mega C, amit női hangok énekelnek). Az egész produkciót tekintve nem lóg ki annyira a lóláb, hogy blöffre gyanakodjunk, és nem is nyilvánvalóan camp a dolog, a zeneszerző Fischer és a szövegíró-énekes Spooner inkább keltik azt a benyomást, hogy komolyan veszik, amit csinálnak - ahogyan az műkedvelőkhöz illik. Ettől aztán nem is szórakoztató a lemez úgy, ahogyan mondjuk Miss Kittin & The Hacker vagy Felix Da Housecat albumai. Na persze, ettől függetlenül a #1 az electroclash ismeretéhez feltétlenül alapmű.


koncepció: 10/10
zene: 7/10