A Stone Roses cím nélküli 1989-es bemutatkozó albumát minden idők legjobb lemezei közt szokás emlegetni, nem is érdemtelenül, hiszen a brit rockzenének a Smiths 1987-es feloszlása utáni (és a britpop 1993-as indulása előtti) siralmas időszakában ez a manchesteri négyes mutatott először zeneileg is izgalmas új és eleven produkciót a rave partykon ecstasyra rákapott brit ifjúságnak (szemben a másik korabeli sztárzenekarral, a zeneileg katasztrofális Happy Mondaysszal). John Squire gitárhős Byrds-harmóniákat aktualizált bámulatosan, a dobos Reni és a basszista Mani a poptörténelem egyik leghihetetlenebb ritmusszekcióját alkotta, Ian Brown pedig óriási attitűddel feledtette, hogy nincs igazán erős hangja (később az egy az egyben őt másoló Liam Gallaghernek már az volt). Melléjük még kellett John Leckie producer, aki káprázatos hangkulisszát teremtett a néhány éve meglévő dalokhoz (hallgassuk csak meg az I Wanna Be Adored vagy a This Is The One 1986-os verzióit a Garage Flower című 1996-ban kaidott demóválogatáson, mely még a zenekar positive punk korszakát tükrözi!), illetve a stúdióban sebtiben megírt új dalokhoz. A cizellált végeredmény tekintetében nagy veszteség, hogy a szupersztárrá lett zenekarnak a Brown és Squire között hamar megromlott viszony következtében öt évbe és féltucat producerbe került, hogy összeálljon egy második album, az 1994-es The Second Coming, melynek turnéján Reni már nem is vett részt. Az időközben a Byrdsről a Led Zeppelinre áthangolódott (ám abban a zenei világban is káprázatosat produkáló) Squire is bedobta a törülközőt egy évre rá, a dicstelen véget pedig mi is láthattuk 1996 augusztusában. Mani jó társaságba, a Primal Screambe igazolt át, Squire új énekessel alakított dicstelenül kimúló zenekart Seahorses néven, Brown meglepően élvezetes szólólemezeket kezdett készíteni, a zenészként talán mindük közül legtehetségesebb Reni pedig eltüntette magát a süllyesztőben.

Ez a válogatás csak a szépre emlékezik: az első lemez struktúrájába (első két és az utolsó két számot a helyén tartva!) illeszti bele a második album jobb pillanatait és néhány kislemezen megjelent ritkaságot az 1987-es Sally Cinnamontól a 1990-es One Love-ig (a Garage Flower korszakból sajnos, a 2000-ben kiadott remixlemezről szerencsére semmit). A szerkesztés intelligens (ezt például az említett lemezkeret mellett az is mutatja, hogy a korszakalkotó Fools Gold tízperces dzsemje után annak felturbózott utódja, az öt évvel későbbi Begging You következik), a borítófüzet pedig valóságos kicsesbánya.


9/10