Vince Clarke 1960. július 3-án született az angliai South Woodfordban, majd a közeli Basildon városkában nőtt fel, és ott talált rá tinédzserként zenésztársaira, akikkel megalakították a zenekart, mely Depeche Mode néven hódította meg a világot. Vince volt a dalszerző, olyan slágerek fűződtek nevéhez, mint a New Life vagy a Just Can't Get Enough, ám neki mégis hamar elege lett, és az első album (Speak And Spell - 1981) megjelenése után kilépett. Ezután egy dzsessz-blues énekesnővel, Alison Moyet-val alakított duót Yazoo néven, mellyel tovább ontotta a slágerlistás szintipop dalokat (Only You, Don't Go), az MTV-korszak hajnalán Amerikában is befutottak, ám ez a formáció sem bírta tovább másfél évnél, és két album (Upstairs At Eric's - 1982, You And Me Both - 1883) után feloszlott. Clarke ezután Assembly nevű alkalmi projektjével jutott fel a listák élbolyába (a Never, Never című dallal, amit Fergal Sharkey-val, az akkoriban szétszéledt észak-ír Undertones punk-pop együttes frontemberével énekeltetett fel), majd 1985-ben Andy Bell énekessel társulva megalapította az Erasure-t.

A kis kopasz szintitudor és a homoszexualitását (a korszak popzenei színterén az elsők között) nyíltan vállaló teátrális frontember duója a következő egy évtized folyamán mintegy kéttucatnyi sikerdalt jegyzett, köztük olyan klasszikusokat, mint a Who Needs Love (Like That), az Oh L'Amour, a Sometimes, az A Little Respect, a Stop!, a Love To Hate You vagy az Always, ám a kilencvenes évek közepére az Erasure valahogy kiment a divatból. Legutóbbi sorlemezük, a 2000-es Loveboat sem vitte semmire, ám a következő évek szintipop reneszánsza alapján sejthető volt, hogy nem adják fel. Meglepetésre azonban nem új dalokkal, hanem egy feldolgozásalbummal tértek vissza, ám ezúttal nem olyan harsány camp alapanyagot választottak, mint tíz éve az Abba-esque EP-n, hanem ötvenes-hatvanas-hetvenes évekbeli érzelmes slágereket csomagoltak új köntösbe. Vince Clarke-kal ennek apropóján ültünk le beszélgetni a londoni Myhotel Bloomsbury egyik lakosztályában - ahová időnként a mosolygós és udvarias Andy is betipegett -, de a január végén megjelenő Other People's Songs népszerűsítésére szánt interjúból inkább karrieráttekintés lett.


DEPECHE MODE

- Mikor kezdett érdekelni a zene?

- Az iskolában. A zeneiskolában hegedülni tanultam, de az nem igazán tetszett, a mamám kényszerített. Aztán az egyik tanár megmutatta a gitárfogásokat, és akkor kezdett érdekelni a dolog, a gitározás, aztán a dalszerzés.

- És mikor váltotta fel nálad a gitárt a szintetizátor, az elektronikus hangzás?

- Csak elég későn, 1980 körül. De azóta nem hagytam fel a gitározással sem, még mindig azt szeretem jobban.

- A Depeche Mode-ot még gitárzenekarként alakítottátok és utána váltottatok, vagy rögtön szintizenekarként indult?

- Eredetileg gitárzenekar volt. Én gitároztam, Andy Fletcher basszusozott és volt egy dobgépünk. Ez volt az eredeti Depeche Mode (igaz, maga a név csak Martin Gore billentyűs és Dave Gahan énekes csatlakozása után jött - a szerk.). Ez 1979 táján volt.

- Hogyan alakult át a hangzásotok?

- Amikor Martin csatlakozott, neki volt szintetizátora. Aztán mindannyian beszereztünk szintiket. Aztán Dave is belépett, és eldőlt a dolog. Mert hát soha nem voltunk túl jók a gitárjainkon. Soha nem voltunk túl jók a szintetizátorainkon sem, ami azt illeti (nevet).

- De legalább egy teljesen új területtel próbálkozhattatok.

- Igen, nagyon izgalmas időszak volt, akkor tűnt fel Gary Numan meg az Orchestral Manoeuvres In The Dark, meg akkoriban jött ki az első két Human League-album, és mindenki szintetizátorokat használt. Nagy potenciált éreztünk benne.

- Ha gitárzenekarként kezdtetek a hetvenes évek végén, gondolom, volt valamiféle punk háttered.

- Nem, a punk nem igazán érintett meg. A legnagyobb hatással talán a Cure első lemeze, a Three Imaginary Boys volt rám.

- Meglepett, hogy a Depeche Mode milyen gyorsan és mennyire befutott?

- A legelső időkben nem nagyon gondolkodtunk ilyesmin, egyik hétről a másikra araszoltunk. Az egyik héten egy pubban játszottunk valahol, a következő héten már egy kicsit nagyobb helyen. Akkoriban az volt a legfontosabb nekünk, hogy hol játszunk, mert felvételeket akkor még nem csináltunk. Legalább egy év eltelt az alakulásunktól, mire stúdióba mentünk. Akkor még csak a koncertek voltak az értékmérők.

- Gyorsan ment az átállás gitárokról szintikre? Koncertről koncertre történt vagy fellépni már rögtön szintikkel kezdtetek.

- Mikor Dave csatlakozott, már megvolt a váltás, akkor már mind szintetizátorokat használtunk.

- Addigra már kidobtátok a gitáron írt dalokat, és szintetizátorra írtatok új repertoárt?

- Nem, néhány dalt továbbra is játszottunk a gitáros időszakunkból, igaz azokat végül nem vettük fel. Onnantól viszont már szintetizátorokra írtuk a zenét.

- Te voltál a Depeche Mode zenei vezére, fő dalszerzője, te írtad a slágereket. Mi vitt rá, hogy olyan korán kiszállj a zenekarból?

- Mi csak... Hú, ez jó régen volt.... Szóval egy kicsit a fejünkbe szállt az egész. A zenekarban mindannyian - beleértve engem is - azt hittük, felelősek vagyunk a sikerünkért. Nagy egovillongások voltak. Szóval úgy gondoltam, hogy jobb, ha kilépek. (Vince Clarke távozása után Martin Gore vette át a dalszerzői feladatkört és hamar belenőtt, míg a hangzásfelelős a Clarke helyére érkező Alan Wilder lett és maradt egészen 1995-ös kilépéséig - a szerk.)

- Azóta meghallgatod a nélküled készülő új és új Depeche Mode-albumokat?

- Néha-néha. De nem igazán ismerem őket.

- Az utolsó két-három lemezüket hallottad például?

- Nem.

- Néha azért még látjátok egymást?

- Nagyon ritkán. De Fletcherrel például épp két-három hete találkoztam a lemezcégünknél. Előtte vagy két évig nem láttam.

- Pedig ugyanannál a lemezcégnél vagytok...

- Igen, de nagy cég az, legalábbis sok művész tartozik oda. Ráadásul Martin és Dave Amerikában élnek, szóval...


YAZOO, THE ASSEMBLY

- A Depeche Mode után a következő zenekarod a Yazoo volt, egy énekesnővel, Alison Moyet-vel közösen. Vele hogyan találkoztál?

- Írtam egy dalt, az Only You-t, és akartam belőle csinálni egy demót. Futólag már ismertem Alisont - ugyanabból a városból való, mint én, Basildonból -, és rá gondoltam, hogy ő énekelje fel a demóverziót. Felvettük és elvittük a demót a Mute kiadóhoz, hogy megmutassuk Daniel Millernek. Nem tudtam, tetszeni fog-e neki vagy sem, hajlandó-e kiadni a dalt vagy sem. Komolyan fontolgattam akkoriban, hogy felhagyok a zenével. Ha Daniel azt mondta volna, hogy nem tetszik neki, valószínűleg úgy reagáltam voltam: (tapsol egyet) "Hát jó, akkor ennyi volt! Elmegyek dolgozni, vállalok valami normális munkát. Itt a vége!"

- Miféle munkát vállaltál volna?

- Bármit, dolgoztam én már előtte is mindenfélét. Elmentem volna köztisztviselőnek vagy valami gyárba.

- A Yazoo azonban szintén nagy sikereket aratott. Aztán két album után mégis vége lett annak is, az is csak átmeneti állomásnak bizonyult nálad...

- Mint már mondtam, egyik hétről a másikra éltem, semmi sem volt előre tervezve. Eljött egy pillanat, mikor meguntuk egymást, feloszlattuk a zenekart és külön mentünk tovább (Moyet a nyolcvanas évek közepén mind szólóalbumaival, mind kislemezeivel nagy sikereket aratott, de a következő évtizedre elvesztette népszerűségét, és csak 2002 őszén, bő nyolc év kihagyás után tért vissza Hometime című albumával, mely nagyon kedvező kritikai fogatatásban részesült - a szerk.).

- Alison későbbi dolgait figyelemmel kísérted?

- Nem igazán, de az új lemeze megvan. Érdekel, hogy mit csinál. Fantasztikus hangja van, szerintem ő a legjobb fehér énekesnő a világon.

- Annál szomorúbb, hogy a kezdeti szólósikerei után olyan sokáig eltűnt.

- Igen, voltak mindenféle problémái a lemezcégekkel meg a menedzsmentjével. Nagy kár.

- A Yazoo után volt egy újabb projekted, az Assembly. Az még rövidebb ideig tartott.

- Abban az időben egy stúdióban dolgoztam a tulajdonosával, Eric Radcliffe-fel. Valójában csak tököltünk ott vagy egy éven át. "Ó, itt vagyunk egy stúdióban! Nagyszerű!" Szóval csak szórakoztunk. Írtam egy dalt, aminek az volt a címe, hogy Never Happens To Me, és valaki a lemezcégtől felvetette az ötletet: miért nem kérjük meg Fergal Sharkey-t, hogy énekeljen benne? Felhívtuk, azt mondta: "Oké, beugrom a jövő héten!" Átjött egy hétvégére, felvettük a számot, aztán ment vissza Írországba. Ennyi volt: egyetlen kislemez (ami végül Never, Never címmel jelent meg - a szerk.). Felvettünk még egy csomó dolgot, más énekesekkel: az eredeti terv az volt, hogy összehozunk így egy egész albumot, minden számban más-más énekessel. De a dolog túl bonyolultnak bizonyult. A legtöbb énekes, akit csodáltam és akiket megpróbáltunk megnyerni az albumhoz, olyan énekes volt, aki saját magának írta a dalait. Nehéz rávenni olyan embereket, akik maguk is dalszerzők, hogy olyasmit énekeljenek, amit valaki más ír nekik. Fergal Sharkey nem dalszerző, tehát vele ez nem volt probléma (Sharkey-nak még egy nagy slágere volt, mikor 1985-ben feldolgozta Maria McKee A Good Heart című dalát, ám azóta nem sokat lehet hallani felőle, utolsó albuma 1991-ben jelent meg - a szerk.)

- Akadt azóta arra példa, hogy valaki másnak írj dalt?

- Nem, ilyen nem történt. Voltak ötletek meg demók, de végül nem.

- Olyan sem volt, hogy valaki megkeresett, hogy szereti a dalaid és írj neki is egyet?

- Nem, olyan sem.

- Gondolom, miután a Depeche Mode után a Yazoo-val és az Assemblyvel is feljutottál a slágerlistákra, már nem merült fel benned, hogy felhagyj a zenével, és elmenj dolgozni...

- Ami azt illeti, ez nem igaz. Amikor az Erasure elindult és az első album elég rosszul fogyott, újból kétségeim támadtak. Le is szerződtem egy reklámcéghez, hogy aláfestő zenéket csináljak reklámokhoz, mivel azt gondoltam, hogyha a zenekarból nem tudok megélni, valami rendes munka után kell néznem...


tovább az interjú 2. részéhez >>