A Wild Bunch nevű nyolcvanas évekbeli bristoli sound system kollektívából kinövő Massive Attack hivatalosan háromtagú volt. Egy DJ, Adrian Vowles (becenevén Mushroom) meg két rapper, Grant Marshall (Daddy G) és az olasz származású Robert Del Naja (3D), akik különféle vendéghangokkal dolgoztak: a veterán jamaikai reggae énekes, Horace Andy minden lemezen remegtette jellegzetes tenorját, a hamar önállósodó Tricky az első két albumon (Blue Lines - 1991, Protection - 1994) reppelt, ami pedig az énekesnőket illeti, az első lemezen Shara Nelson, a másodikon Tracey Thorn (Everything But The Girl) és Nicolette, a harmadikon pedig Elizabeth Fraser (Cocteau Twins) és Sara Jay vendégszerepelt. Ez a bizonyos harmadik album, a megszokott dubos triphopot jó adag borongós rockkal beoltó (például Cure- és Velvet Underground-hangmintákat használó) Mezzanine már egyértelműen 3D zenei irányítása alatt született és ez feszültséget okozott az együttesben: mire a turné 1999 augusztusában Budapestre ért, Mushroom, a hiphop arc már kilépett, és 2002-ben már azt is lehetett tudni, hogy Daddy G sem vesz részt a negyedik album munkálataiban (a hivatalos verzió szerint családja körében pihen, de majd a turnéra visszatér).

Az a helyzet állt elő, hogy a trióból - melynek egyik tagja sem volt zenész, de zenei elképzeléseiket kiváló producerek, hangmérnökök, programozók és hangszerelők (Johnny Dollar, Cameron McVey, Nellee Hooper, Marius De Vries, Craig Armstrong, Nick Warren, Mike Spike Stent stb.) segítségével érvényesítették - hirtelen csak egyetlen tag maradt. 3D - akárcsak az előző albumon - most is Neil Davidge hangszerelő-programozó-producerre támaszkodott (aki azonban ezúttal már társszerzőként is fel van tüntetve), így nem meglepő, hogy a 100th Window leginkább a Mezzanine-re hasonlít. És a fenti körülmények ismeretében sokaknak az sem lesz meglepő, hogy mennyire alulmarad ebben az összehasonlításban.A számítógépes - de politikai áthallással is bíró - analógia ihlette albumcím arra utal, hogy a mai civilizációban nincs biztonságban az ember magánszférája, bárhogy is védekezzünk, mindig lesz egy ablak, amin át betolakodhatnak a világunkba. A 100th Window ehhez illően paranoiás, klausztrofóbiás, politikus lemez kotyogó, motoszkáló alapokkal és gitárpengésekkel, csakhogy azok meg sem közelítik a Mezzanine masszív és hipnotikus hangzását, és a fajsúlyosság csökkenését még jobban kihangsúlyozza, hogy a számok átlaghosszúsága hét percre nő - és ezt a szaporodó keleti motívumok sem tudják elég izgalmasan megtölteni. Ráadásul 3D ezúttal nem a maga lassú módján reppel/zsolozsmázik, hanem (búgva) énekelni próbálja narkotikus és politikus szövegeit - és nem áll jól neki. Ráadásul az eddigi lemezek biztos pontjának számító Horace Andy által előadott két dal (Everywhen, Name Taken) is elég jellegtelenre sikerül.

Sinéad O'Connor valamelyest menti a helyzetet. Az ő három számából ha a pozitív, önbizalom-erősítő szövegű What Your Soul Sings nem is túl emlékezetes, a másik kettő elég erős. Az első kislemezdalban, a nőket önvizsgálatra felszólító, párkapcsolati tanácsokat adó Special Casesben azt a gondolatát fogalmazta dallá, amit már 2000 nyarán készült interjúnk során is előhozott ("A nőknek abba kellene hagyniuk, hogy a férfiakat hibáztassák azért, ahogy érzik magukat. Azért érezzük magunkat mi nők megalázottnak, mert elfogadjuk, ha nemet mondanak nekünk valamire. Márpedig emiatt nem hibáztathatjuk őket" - lásd: Wanted, 2000/9), a rendőrállamként jellemzett Anglia gyermekeire áldást kérő A Prayer For England ("ne öljenek meg több gyereket / ne legyen több felesleges házkutatás, motozás") pedig nemcsak a lázadó ír énekesnő legpolitikusabb dalai közé tartozik (a szintén elektronikus alapú "Famine", a Bomb The Bass-szel felvett Empire vagy a Black Boys On Mopeds mellett), de a 100th Window legerősebb pillanata is - tulajdonképpen az egyetlen, amely meg tudja idézni a korai Massive Attack szuggesztivitását.

Ezt is megértük: egy gyenge Massive Attack-album!

7/10