Az 1996-os Londinium borzongatásra képes soulos, gitárvarázslós triphop volt egy gyönyörű hangú arab énekesnővel és egy feka rapperrel, a három évvel későbbi Take My Head viszont egy új énekesnővel rögzített modern popklasszikus (már erősebben előtörő David Gilmour-idézetekkel), ám hiába, Franciaországon kívül sehol sem futott be a korong. Darius Keeler és Danny Griffiths párosa azonban nem adja fel: harmadik lemezükön (melyet már a harmadik kiadónál jelentetnek meg) minden eddiginél tovább mennek, maximálisan lesajnálva mindenféle racionalitást, és már énekesnővel sem próbálkoznak: az új tag Craig Walker, akit valószínűleg David Gilmourt idéző énekhangja miatt választottak. A frappáns külső kivitelezésű You All Look The Same To Me - akárcsak az eddigi korongok - a melankolikus nosztalgia, a legbensőbb félelmek és "a legerősebb emberi kapocs: a szerelem" témakörében fogant, de a zenei csomagolásban már nem fogja vissza magát. A lemez rögtön egy tizenhat perces mantraszerű sóhajjal kezdődik: az Again eleinte akusztikus gitár és lebegtetett orgona, valamint jól eltalált Pink Floyd-dallamok nászából áll, aztán az ötödik perc tájékán belép a ritmus és még tíz percig kavarog a dal, egyre sodróbban. A Numb ellenállást nem tűrve zakatol előre, a Goodbye végre megpihentet, de aztán két rövidke szösszenet (a vendégénekesnőt szerepeltető zongorás Now And Then és az effektes Seamless) után ismét egy negyedórás kaland kezdődik: a Finding It So Hard végig ugyanazzal a drum'n'bass ritmusképlettel utaztat, és azt mondani sem kell, hogy az orgonabetét melyik együttest idézi. A nyolc perces Fool a triphop időket hozza elő pengeéles gitárhanggal, a záró Need pedig egyszerűen csak egy akusztikus gitáros ballada.

9/10