A ZZ Top a névválasztáskor arra törekedett, hogy a legegyszerűbben megtalálható legyen a könnyűzenei lexikonokban, arra viszont nem számíthatott a három texasi, hogy Zsoldos Imre néhány magyar kiadványban elorozza tőlük a kitüntetett utolsó helyet. A tagok anyakönyvi nevének viszonya még ennél is érdekesebb: a két mikulásszakállas figura, a gitáros-énekes Billy Gibbons és a basszista Dusty Hill mellett pont a Soltész Rezső-kinézetű, bajszos dobost hívják úgy, hogy Frank Beard, azaz Szakáll Feri, pont őt, akinek nincs szakálla! 1992-ben, amikor ez a válogatásalbum eredetileg megjelent, éppen tíz stúdiólemez volt a ZZ Top tarsolyában. A korai hagyományosabb blues-rock korongokról itt sajnos nem szerepel semmi (azt a korszakot egy 1994-ben megjelent kompiláció, a One Foot In The Blues mutatja be), de a hetvenes évek második felének egyre kiegyensúlyozottabb és sikeresebb lemezeit négy újramaszterelt dal képviseli, az 1981-es El Loco című csúcslemezt pedig a briliáns Pearl Necklace és a Tube Snake Boogie. A Greatest Hits azonban igazából a következő három - trilógiaként is felfogható - albumra épít, mely a ZZ-t megasztárrá tette: az Eleminator (1983), az Afterburner (1985) és a Recycler (1990) egyre inkább power-rockos, jellegzetesen gépies dobhangzású, bluest már csak nyomokban tartalmazó slágerei révén több milliós eladásokat hozott a triónak. Ezek az egyszerű felépítésű, kissé műanyag dalok abszolút működőképesek (utazás közben például), és ez a hetvenkét perc (mely tartalmaz két direkt ide készült dalt és egy remixelt verziót is) éppen elég egy nem keményvonalas rajongónak, főleg, hogy az 1992 óta - már egy másik kiadónál - megjelent három további stúdióalbum (Antenna - 1994, Rhythmeen - 1996, XXX - 1999), nem feltétlenül sorolható a legsikerültebb alkotások közé, ráadásul igazi sikerszám sem volt már rajtuk.

8/10