Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján Miles Davis és James Brown tudatosította az amerikai feketékben, hogy a zenén keresztül képesek az önmegvalósításra, az 1982-ben New Yorkban, Long Islanden alakult Public Enemy pedig akkor emelte fel szavát, amikor ez a lehetőség korlátozásokba látszott ütközni. Amikor az első albumuk 1987-ben megjelent, egyből rátértek a népoktatás útjára, az utca hangjaként szólaltak fel a szociális problémák és a fekete közösség jogainak ügyében. A zenéért felelős Bomb Squad kollektíva és Professor Griff basszusszakító ütemei, mélynyomkodó funkja, szirénázó-sikító-süvöltő effektjei, a felismerhetetlenségig vagdosott-illesztgetett hangmintái passzoltak Chuck D és Flavor Flav mikrofont recsegtetően kiüvöltött rímeihez és proto-gangsta technikájához. 1988-as It Takes A Nation Of Millions To Hold Us Back című második lemezüket általában a legfontosabb könnyűzenei korongok között szokás emlegetni, de első négy avantgárd noise-rap albumuk bármelyike tudja a fentieket. Az első megtorpanás a bevezetőben említett, főleg izgalommentes remixeket és kiadatlan felvételeket tartalmazó Greatest Misseshez köthető. A következő lemezek sem voltak képesek megújítani a PE világát, így a hiphop élmezőny alaposan elhúzott mellettük. Pedig az 1998-as He Got Game volt az első olyan filmzene, melyet teljes egészében egy rap-hiphop zenekar szerzett, az 1999-es There's a Poison Goin' On... pedig az első mainstream album, ami hivatalosan az interneten jelent meg először (később pedig magánkiadásban, mivel a Def Jam kiadó nem vállalta be ezt a merész húzást és kirúgta őket). A mostani - félig új, félig "reszli" - Revolverlution is köthető az internethez, hiszen szerepel a korongon a rajongók közti remixverseny négy győztese is (legjobban egy bizonyos Moleman teljesít a By The Time I Get To Arizona modernítésével). Az újravett, koncerten rögzített energikus felvételeken és a szöveges visszaemlékezéseken, interjúrészleteken túl azonban kilenc új dal is hirdetni kívánja, hogy a Public Enemy még mindig No.1. Na ez az, ami sajnos nem feltétlenül igaz. Emlékezetes ugyanis csak néhány akad köztük (a két változatban szereplő Gotta Give The Peeps What They Need, a címadó Revolverlution és a rockos What Good Is A Bomb), így hiába emelnek szót Bush politikája ellen, hiába szimpatikus a kollektíva, a lemez inkább a PE folytatólagos története, mint egy jövőbemutató, vagy akár a hiphop jelenét prezentáló alkotás.

7/10