Vegyünk egy nyers oldskool rave breakbeatet, egy jungle vagy drum'n'bass ritmust, trancsírozzuk szét, aztán tegyük maximális fordulatszámra állított turmixgépbe, és amit ekkor hallunk, kedvünkre nyúzzuk-húzzuk, torzítsuk, filterezzük, esetleg keverjünk hozzá szövegfoszlányokat meg hangmintákat. Kábé ez a drill'n'bass. A nyaktörő-zene úttörői Aphex Twin, µ-Ziq és Luke Vibert voltak; utóbbi nyilvánosan is elismerte, hogy ami egymás közötti viccnek indult (ki tud gyorsabb és szétbaszottabb drum'n'basst csinálni), azt a közönség és a követőik komolyan vették, így fejlődött önálló stílussá. A drill'n'bassnek sztárja is van, méghozzá a chelmsfordi születésű Tom Jenkinson, azaz - ahogy 1996-ban megjelent első albuma óta hívja magát - Squarepusher személyében

A dzsesszdobos papával büszkélkedő, dub reggae-n, bop-dzsesszen és detroiti technón nevelkedett, multiinstrumentalista experimentalista Jenkinson igazi skizó. Egyfelől perverz örömét leli abban, hogy a hallgatót a legbetegebb és legtovább vitt drill'n'basszel idegeli, másrészt remek hangszerelő, aki saját maga játszik fel hangszeres témákat, amikből aztán hangmintákat vesz. Bármelyik progresszív dzsessz zenekarban megállná a helyét, sőt egymagában is képes komplett fúziós-dzsessz zenekarrá alakulni, ahogyan azt harmadik albumán bizonyította. Szóval a régi "őrült vagy zseni?" / "blöff vagy művészet?" eldönthetetlen kérdés. Nem is érdemes filózni rajta, úgysem kapunk választ.Vizsgáljuk meg inkább a hatodik Squarepusher-albumot. Egy dupla kiadványról van szó: az egyik lemez egy hosszabb EP-nyi stúdiófelvételt tartalmaz, a másik egyórányi koncertfelvételt, amit tavaly júliusban rögzítettek Japánban, ahol hatalmas kultusz övezi Jenkinson zenei ténykedését. Az új számok a rajongók számára nem lesznek igazán kiemelkedőek (bár a Joy Division Love Will Tear Us Apartjának teljesen normális és tiszteletteljes "egy az egyben" feldolgozása meg fogja őket hökkenteni), de mindent tudnak, ami egy Squarepusher-beavatáshoz kell: eszementül meglódított drill'n'bass mángorlás, (ritmus)törés-zúzás bepöccent óvodás módjára, Aphex Twin-féle gótikus kínzókam(a)razene, hangminta-csonkolás, konkrét zenei sablon-effektek (ajtónyikorgás, fűtéscső-ütögetés), futurizmus és sci-fi horror, durva szövegminták (az egyik számban végig megy a fuckolás), posztmodern irónia és önirónia (amire a legjobb példa a címadó nyitószám, a drill'n'bass mércével egészen slágeresnek mondható Do You Know Squarepusher - a lemez legjobb pillanata). Akiben ezek után maradtak még kérdőjelek, hallgassa meg az előadó másik oldalát, és az élő anyag alapján próbálja eldönteni Squarepusherről, hogy frászt kap tőle, röhög rajta, a hatása alá kerül vagy élvezi. Bármi is legyen az eredmény (e sorok írójáét a pontszámok tükrözik, de ez esetben nem mérvadóak), semmi esetre se tessék ezzel tesztelni a szomszéd tűrőképességét!

CD1: 6/10
CD2: 7/10