A londoni David Kostent szintipop és dark wave iránti kamaszkori rajongása vitte a zenekészítés felé, így nem véletlen, hogy elektronikai munkásságában nagyon nagy hangsúlyt fektet az atmoszférateremtésre (beszédes című 1999-es Closer Colder debütalbumán például Dennis Hopper hangját használta a Kék bársony című David Lynch-filmből), és az sem véletlen, hogy második albumára már igazi dalokban kezdett gondolkodni. Az pedig külön öröm, hogy napjaink legjobb énekhangjai közül négyet is sikerült megnyernie projektjéhez: a Flaming Lips-vezér Wayne Coyne hozza a tőle mostanában megszokott Neil Young-szintet (The Colossal Gray Sunshine), Michael Stipe egy négy évtizeddel ezelőtti örökzöldet dolgoz fel elegánsan (Greenfields), Chris Martin két dalt is előad (a címadót és a Where Is My Boy? című csodát, ami lenyűgözőbb, mint bármi, amit eddig csinált, márpedig a Coldplay frontembere esetében ez igen nagy szó!), a szintén Radiohead és Jeff Buckley bűvöletében induló, és vélhetően fényes jövő előtt álló ifjú kaliforniai gitáros-énekes Jacob Golden pedig érzékeny falzettjével hálálja meg a bemutatkozó EP-jén végzett produceri munkát Kostennek (Bitter Kiss). Nos ezek a dalok annyira briliánsak, hogy mellettük David Kosten finom és míves instrumentális - a programozott alapok és billentyűk mellett néha vonósokat és gitárt is használó - kompozícióira utólag már nem is nagyon emlékszik a hallgató, de közben jók azok is.

9/10

(A lemezt hivatalosan nem forgalmazzák Magyarországon, de van annyira jó, hogy érdemes külföldről beszerezni.)