2000-ben a másik nagy angol gitárpop sikersztori a Coldplay együttesé volt (lásd: Parachutes). Akárcsak idén, hiszen a Coldplay is visszatért második, az előzőt felülmúló szenzációs albumával (A Rush Of Blood To The Head), de akárcsak két éve, most is a Doves volt a fürgébb három hónappal: a The Last Broadcast a nagyvilágban 2002. április 29-én jelent meg. A Lost Souls csapásokban (leégett stúdió) és veszteségekben (halott menedzser) érlelt melankóliáját nagylevegős atmoszférájú dalokba csomagolta a három stúdiózseni (a basszusgitáros-énekes Jimi Goodwin, a gitáros-vokalista Jez Williams és ikertestvére, a dobos-énekes Andy Williams), a bemutatkozás sikere azonban kissé megbénította a társaságot. Egy minimális példányszámura korlátozott B-oldal gyűjtemény, a Lost Sides volt az időhúzás. Nehezen születtek az új dalok - több mint egy évig készült a lemez -, de aztán pontosan az történt, ami hallható a végeredményen is: egyszerre átszakadt az ihlet gátja és megállíthatatlanul hömpölyög valami fenségesen hatalmas dalfolyam. Állítólag minden elkészült szerzeményt óriási partival ünnepeltek a kiadónál. Nos, volt mit. A változatos témájú, hangszerelésű, felépítésű és hosszúságú szerzeményeket (összesen tizenkettőt) sorakoztató album az előző lemez felemelően optimista hangvételű záródalának (A House) fonalát folytatja: 55 perc kicsattanó életigenlés.Már az Intro első perce jelzi, hogy egy keretbe ágyazott nagy ívű albummal lesz dolgunk, a következő Words pedig csilingelő gitárok közepette kijelöli a tematikát is ("A szavak semmit nem jelentenek, nem tudsz velük megbántani, mondom, a szavak semmit nem jelentenek, nem is tudsz velük megállítani"). Ez a dal akár a néhai Ride együttes noisy pop repertoárjában is elfért volna, mint ahogy szintén a kilencvenes évek hajnalát idézi meg a következő szám, a Stone Roses-hangulatú There Goes The Fear is. Ez a beharangozó kislemezdalnak választott hétperces darab bámulatos felépítésével, ütős arzenáljával és kórusával emelkedik ki az albumról, míg az akusztikus gitáros M62 Song a King Crimson prog-rock zenekar 1969-es debütálásáról származó Moonchild részleteinek beépítésével hívja fel magára a figyelmet (ez utóbbi számban a gitáros Jez énekel, aki a frontember Jimitől alig megkülönböztethető hangjával gyakran egész versszakokat is magára vállal, ikertestvérével pedig végig lebilincselően háttérvokálozik). A Where We're Calling From egy instrumentális szösszenet, de a pszichedelikus rockos N.Y.-ban robbantanak a gitárok. Már az eddig felhalmozott ötletekből bőven kitelne egy remek anyag, a java azonban csak ezután következik: a Satellites egy gospelkórussal (lásd: Spiritualized, Blur) megtámogatott légi balett, a Friday's Dust ismét akusztikus darab basszusklarinéttal és Sean O'Hagan (The High Llamas, Stereolab) vonóskörítésével, a Poundingban előbújik a popérzékenység (plusz a U2-gitáros The Edge korai pengetési technikája), a címadó dal légiességét elektronika és effektek ellenpontozzák, a The Sulphur Man groove-os, a Caught By The River pedig tökéletes zárószám.

10/10